The prince of demons (Befejezett)

48.rész (Kris POV)

Sikeresen megtartottuk a megbeszélést a démonokkal arról, hogy mi legyen a továbbiakban. Bár nem mondtam el nekik, de éreztem, ahogy a herceg hatalmas ereje egyre közeledik. Taemin is érezte, de nem azért, mert a bátyja volt, hanem mert a kéksárkány. A beszéd alatt rengetegszer nézett rám, jelezve, hogy tudja, mi közeledik. Ő viszont hitt benne, hogy Kibum nem lett szörnyeteg, mert ahányszor elhangzott ez a szó, ő a testvére védelmére kelt. Éppen miatta és a fiatal sárkánydémonok miatt nem lett megszavazva a herceg kiiktatása. Márpedig talán ez lett volna a helyes, bár én is ellene szavaztam. Ép ésszel gondolkozva, nem lenne szabad ideengedni, mert mi is nagy valószínűleg meghalunk. De Kibum az életét is rám merte bízni, nem okozhattam neki csalódást azzal, hogy beleegyezek egy ilyen tettbe. - Szerinted mennyi idő, míg ideér? - kérdezte Taemin, mikor már csak páran maradtunk az udvaron. - Ha Dreggel is jön, minimum egy nap. Az ellenségünk viszont akár éjjelre is itt lehet - számoltam fejben. Hazudtam, és ezt ő is tudta. Kibum ha akarna, egy teleportálással megjelenhetett volna, de nem tette. Nem tudjuk, miért, de nem. - Azok a szemetek nagyon gyorsan haladnak - sóhajtotta. - Túl gyorsan, annak ellenére, hogy elég nagy létszámban vannak. Tegnap még azt hittük, napokig fog tartani, erre már a szomszédos területnél vannak. - Az is elég lenne, ha csak feltartanánk őket addig, amíg Kibum ideér. Onnan már semmiség lenne nekünk - mondta csillogó szemekkel, mint mindig, ha róla beszélt. - Semmiség? Lehet, hogy ellene kell harcolnunk majd a saját életünkért. Ez azért nem semmiség, Taemin - róttam meg, mert ilyen könnyen vette az egész csatát, ami előttünk állt. - Hidd el, hogy nem fogunk - vont vállat ugyanazzal a nemtörődöm stílussal. - Túlságosan bízol benne, ezért nem látod tisztán a dolgokat. - Én inkább hagyom, hogy megöljön, minthogy egyetlenegy ártó energiával is megtámadjam. Nem lennék rá képes - hajtotta le a fejét. Én is ugyanebben a helyzetben voltam. Képtelen lettem volna ártani neki, ahhoz túl közel került már hozzám. - Még értem sem? - szólt közbe Minho, aki közben abbahagyta a beszélgetést a többiekkel. - Én szeretlek, de ... nem tudom. Nekem ő a legfontosabb, bármi is lett vagy lesz belőle - dadogta zavarában. - Minek foglalkoztok ilyen dolgokkal, mikor még semmit sem tudunk? Majd ha itt lesz, akkor minden kiderül. Amúgy meg ha a halálunkat akarná, akkor miért szólt volna Taeminnek, hogy akadályozza meg a két démon között a harcot? - akadt ki végül Jonghyun is. Én is pont ezen gondolkoztam, de megfelelő magyarázatot még nem találtam. Mivel én álltam legközelebb a herceghez védelmezőként, ezért egyedül én éreztem, hogy abban az iszonyatos erőben szinte már semmi sincs Kibumból. Mégsem értettem, hogy akkor mit akart igazán. - Igazad van, Jonghyun, majd meglátjuk, ha ideér - rendeztem le ennyivel, mert semmi mást nem tudtam mondani. Én már Kibum halálakor gondoltam, hogy nem halhatott meg teljesen, mivel Eli és én is életben maradtunk. Márpedig ha ő meghal, akkor mi is, hiszen mondhatni egy lélekkel rendelkezünk. Eli Dreg védelmezője volt, ezért ők egyként élnek. Dreg szellemileg kapcsolódott a herceghez, én pedig Key-hez vagyok kapcsolódva. Ez azt jelenti, hogy mi négyen teljesen egymásra vagyunk utalva. Legfőképpen Key-vel, mert ha ő meghal, akkor én is meg Dreg is, tehát emiatt Eli is. Viszont ha hármunk közül meghal valamelyikünk, attól Kibum még életben marad, és a másik kettő is. Éppen ezért voltunk biztosak abban, hogy még élnek, mert mi is éltünk. Bár elvileg csak a halála utáni második nap távoztunk volna el az élők sorából. De a herceg már akkor sem volt többé Kibum, ő már nem létezett abban a formájában, amiben előtte. Az emberi részének kilencven százaléka minimum eltűnt az apja támadása, az öngyilkossági kísérlete, és a vizsgán való halála miatt. Ha nem lett volna az aki, akkor már a Taeyanggal vívott harc után vesztette volna el a fejét teljesen, de nem így történt. Akkora már az emberi része ötven százalékát elvesztette, ezért volt képes gond nélkül gyilkolni, még a démonokat is. Az a tíz százalék, ami még megmaradt belőle, semmire sem jó. A démoni része teljesen kifejlett, ami eddig egy herceggel sem történt meg. Addigra már rég halottak voltak, így soha senki nem élte még át a herceg igazi erejét, ami maga a Sátán. - Kris, minden oké? - lebegtette a kezét előttem Tao. - Aha, csak elfáradtam kicsit - ásítottam egy nagyot, ezzel is igazat adva az állításomnak. - Menj, pihenj le egy kicsit - nyomott egy puszit a számra. - Igen, az lesz. Bocsánat- fordultam a srácok felé, majd elindultam befelé. Key halála óta ideges voltam minden nap, hogy mi történhetett. Magamat hibáztattam mindenért. Én voltam az, aki nem vette észre, hogy mire készül, pedig még rá is kérdezett, és láttam is, hogy nagyon feszült volt. Ismerhettem volna annyira, hogy leessen, mire készül, de nem így volt. Hagytam, hogy a vesztébe menjen, mikor az én feladatom volt, hogy mindenáron megvédjem. Teljes mértékben megbuktam mint a segítője. Ha kicsit több időt szántam volna rá, és felkészítem, akkor több esélye lett volna a túlélésre. Egyáltalán túl akarta élni? Nem hiszem. A házban semmi jele nem volt dulakodásnak, szinte felkínálta magát a rohadt szerződésért, csak hogy nekünk jobb legyen. De nemrég bizonyította, hogy igenis életben van, emiatt sokkal nyugodtabban feküdtem le aludni, még ha rettegtem is tőle. - Édes, ébredj, készülődni kell - hallottam Tao halk suttogását, de csak morogva húztam magamra a takarót. Tudtam, hogy eljött az idő, de nem akartam felkelni azért, hogy egy véres háborúban vegyek részt. Inkább átaludtam volna az egészet, mint barnamedve a telet. - Héj, ez most nem jó ötlet - kezdte el lehámozni rólam a puha paplant. - Nem akarok, semmi kedvem ehhez - nyafogtam, pedig ilyet nem szoktam. Mindig is az a fajta démon voltam, aki ugrott elvégezni a feladatait. - Már csak percek kérdése, és a kapunál lesznek. Nemrég megérkezett a többi démon is, minden készen áll - ismertette a helyzetet. - Jó - sóhajtottam egy nagyot, majd nagy nehezen ülő pozícióba tornásztam magam. - Menjünk - túrtam bele a hajamba, majd magamra kapva a fekete pulcsim, elindultam kifelé. Túl kómás voltam még, hogy normálisan tudjak gondolkodni, de a lábaim ösztönösen vezettek az udvar felé. A folyosó ablakából jól láttam, ahogy a nyolc nagy csoport már harcra készen gyülekezik a megbeszélt stratégiai pozíciójában. Mar csak én hiányoztam közülük. - Éljük túl a mai estét - állított meg Tao, és szorosan magához húzott. Erősnek és magabiztosnak mutatta magát, de én jól tudtam, hogy ugyanannyira félt az egésztől, mint mindannyian. - Túlfogjuk, ne aggódj, érzem - pusziltam nyakon. - Kibumra gondolsz? - motyogta a nyakamba. - Nem. Én a hercegre gondolok. Kibum már nem létezik - adtam őszinte választ neki. - Hm. Taemin másként gondolja, és remélem neki is lesz igaza - engedett el, majd egy gyors csók után elindult a csapata felé. - Én is ebben reménykednék, ha nem érezném azt, amit - suttogtam magamnak, aztán mentem a helyemre. Én a fiatal sárkánydémonokkal voltam, Jisub a sajátjaival, ahogy Tao és Minhee is. A másik négy csoport csak normális démonokból állt. Mindenkin látszott, hogy mennyire feszülten állnak, szinte mozdulatlanul és némán. Nekik is az járt a fejükben, hogy van-e esélyünk a győzelemre. Mi vezetők tudtuk, hogy alig. Hiába jelentek meg az idősebb, erősebb sárkánydémonok, ha az ellenségek még így is kétszer annyian voltak, mint mi. - Rajtunk már senki sem segíthet, de legalább nem adjuk meg magunkat harc nélkül - lépett mellém Donghae. - Ahogy mondod. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy mi maradjunk a csúcsragadozók és az alvilág urai, de ha leigáznak minket, legalább lelkiismeret-furdalás nélkül halunk majd meg - tettem biztatóan a vállára a kezem. - Ha időben ideér, akkor van esélyünk - szólt közbe Jonghyun. - Nem fog - jelentette ki határozottan, ezzel mindannyiunk tekintetét magára vonta. - Nemrég megállt, egy ideje már nem közeledik - sóhajtotta feszülten. Én nem is vettem észre, pedig sokkal erősebben éreztem a jelenlétét, mint ő. Erősen kellett koncentrálnom, hogy megérezzem, és igazat tudjak adni Tae-nek. Tényleg nem jött, de nem is távolodott, egyszerűen csak lecövekelt valahol félúton. - Hát nekünk akkor tényleg annyi - morogta Kai is, aki az utóbbi napokban nagyon csendes volt. Amúgy sem volt egy bőbeszédű, de még annyit sem szólalt meg, mint azelőtt. - Itt vannak! - rontott be a kapun a felderítőegység vezető tagja. Egyedül. Tízen mentek el, és csak ő tért vissza. - Hol vannak a többiek? - kérdeztem, miután senki sem tette fel a kérdést. - Erősek. Túlontúl erősek. Képtelenség volt felvenni velük a harcot. Csak ketten voltak, de felértek hússzal is, alig bírtam meglógni én is - támaszkodott lihegve a térdére. Remek, ezzel még jobban megijesztette a már így is nyugtalan seregünket.Ennek ellenére senki nem kezdett el őrjöngeni, hisztizni vagy menekülni. Inkább kihúzták magukat, és megemberelve magukat készen álltak a harcra. - Mindent a démonokért, és legfőképp a hercegért! - kiabálta el magát Taeyang, kezét a magasba emelve. - A hercegért, akinek sok mindent köszönhetünk. Aki bár csak kis időt töltött velünk, de mindent megtett értünk. Ha ma meghalunk, hát haljunk meg érte és egymásért, ahogy ő tette - folytatta a beszédet Sekyung. - A hercegért! - kiabálták mind egyszerre, teljesen belelkesülve. Nem értettem, hogy hirtelen miért változott mindenki hozzáállása. A legtöbben utálták Kibumot, mert kivételeztek vele, majd féltek tőle. De mióta megtudták, hogy ő a herceg, mindenki imádni és tisztelni kezdte. Nem igazán rémlett, hogy bármikor is előfordult volna ilyen bármelyik elődjénél is. - Látod, őket sem érdekli, hogy ki vagy mi a herceg jelenleg. Csak nem akarják, hogy kárba vesszen, amit tett - suttogta mellettem Taemin. Miért nem féltek tőle? Miért csak én voltam az, aki aggódott miatta? Miért bíztak benne ennyire? Nem értettem semmit. Azt hittem, én gondolkozom egyedül logikusan, de egyre inkább az ellenkezőjét kezdtem érezni. Sikerült teljesen összezavarniuk a gondolkodásmódomat. - Itt vannak! - hallatszott elölről Tao hangja. Már mi is éreztük őket. A kapu csukva volt, de egy ekkora erejű sereg ellen az sem ért semmit. Könnyűszerrel törtek át rajta, mintha csak egy műanyag ajtó lett volna. Thanos és Tiana volt az első, aki magabiztosan besétált a területünkre, mögöttük pedig felsorakozott a seregük egy része. Ijesztő volt, hogy ennyire nyugodtan viselkednek, és nem félnek attól, hogy egyből támadásba lendülünk. - Szép kis létszám - szólalt meg Thanos azon az irritálóan mély hangján. Körülbelül harminc évesnek nézett ki, pedig már százszor annyi volt. Szokásához híven farmerben és zakóban volt, a fekete hullámos haja pedig copfba volt fogva. Rettentően jóképű férfi. - Úgysem ér ellenünk semmit - vont vállat gúnyolódva Tiana, a tündérek vezére. Ha példát kellene mondanom a legszebb élő nőre, akkor őt említeném meg. Gyönyörű szőke, derékig érő haja volt, ami kiemelte a ragyogóan kék szemét. Nem beszélve a hófehér, hosszú, mély dekoltázsú, testhez simuló ruháról. Egyszerűen maga volt a megtestesült női tökéletesség. A tündérszárnyakat pedig már megemlíteni is felesleges, hiszen a csillámpor, ami a repülésben segítette őket, csak varázslatosabbá tette őt. - Meg sem tudtok szólalni? - folytatta Thanos a gúnyolódást. - Mit akartok? Minek kell nektek ez a felesleges háborúzgatás? - Szólalt meg végül Tao azzal a fenyegető hangjával, amivel a frászt tudta hozni az emberre. - Mert nem akarunk másodikak lenni. El tudod képzelni, hogy milyen az, amikor mindig csak azt hallod, hogy a démonok így, a démonok úgy? Ti vagytok az alvilág fejei, vagyis voltatok. A hercegecskétek nélkül gyengék vagytok - kezdett el röhögni a farkasok alfája. - Még vele is azok voltak. Ez az utóbbi alig pár hétig volt herceg, de már halott is a szerencsétlen - vihorászott a tündér is. - Hallgass! - ordított rá hirtelen Taemin, mire mindketten abbahagyták az idegesítő vihogásukat.- Ne merd a szádra venni őt, mert ezerszer jobb volt nálad! Azért halott, mert az életét adta értünk! Ti ketten megtennétek ezt a fajtársaitokért? Kétlem. Lehet, hogy a hercegünk halott, de nem tűrjük, hogy így beszéljetek róla, mikor a kisujjáig sem értek! - osztotta le őket idegbeteg módjára Tae. Ha Minho nem lett volna mellette, szerintem kapásból nekik ugrott volna. De ami meglepett, hogy a bátyját halottnak mondta. Nem igazán értettem, miért, de ezt tette. A többiek pedig egy szót sem szóltak ez ellen, ők is úgy tettek, mintha igazat mondott volna. - Hogy védi a kis szaros a hercegét - motyogta Thanos, de már nem volt olyan jó kedvében, mint előtte. - Adjátok meg magatokat. Áldozzátok fel a seregetek felét, és akkor nem kell vért ontani feleslegesen. Csak azok halnak meg, akiket kijelöltök - tért a lényegre Tiana. Itt mondjuk már én voltam az, aki hangosan elröhögte magát, mert szánalmasnak tartottam, amit mondott. - Mi olyan vicces? - kérdezte meglepetten a farkas. - Ez itt előtted nem egy sereg, hanem egy család. Mindenkinek ugyanolyan joga van élni, mindegy, hogy erősebb, vagy gyengébb. Nálunk nem számít a rang, a pénz vagy a hírnév. Ugyanolyan démonok vagyok mind, ezért nem adunk át senkit harc nélkül. Lehet, hogy közben sokan meghalunk, de akik életben maradnak, legalább elmondhatják majd, hogy küzdöttünk - magyaráztam el nekik a nálunk zajló folyamatot. Egy külső lénynek lehet, hogy úgy tűnt, mi csak egy sereg démon vagyunk, pedig nemígy volt. Mindenhol vannak viták és utálkozások, de ezeket mindig sikerül megoldani, ha akarjuk. Ha egyikünk meghal, akkor mind gyászolunk, mindegy, hol vagyunk éppen. Ugyanígy az ünnepeknél is. - Már régen hallottam ilyen meghatóan nyálas szöveget, de mit is várhattam volna tőled, Kris. Régen sokkal jobban bírtalak, amikor még az a harcias démon voltál. Teljesen eltunyultál Taóval együtt - csóválta meg a fejét. Idegesítőek voltak, túlontúl azok. - Csak változtattam az életstílusomon. A herceg ráébresztett, hogy semmivel sem vagyok különb a többieknél - vont vállat. - Kár, hogy nem ismertem meg, pedig biztos nagyon jól elcsevegtem volna vele, miközben az életéért küzd. De hát az angyalok megelőztek - szólt megint közbe Tiana. - Na de ne fecséreljük el az időt. Nem nagyon érünk rá itt szórakozni. Ahogy már mondtam, lépjen elő a létszám fele, essünk túl rajta, aztán mi távozunk is - kezdett türelmetlen lenni a farkasvezér. - Te ennyire hülye vagy, vagy csak mutatod? Az előbb mondta el Kris, hogy senki nem megy sehova - morogta Sehun. - De nagy szád van, fiatalember. Mi lenne, ha te lennél az egyik?- nyalt végig a száján. - Soha nem szerettem első lenni - húzta el a száját, amivel csak annyit ért el, hogy Thanos megindult felénk. Ösztönösen változott át mindenki, és vette fel a harci pozíciót. A tündérek és farkasok szintúgy ezt tették. Thanos eközben egyenesen Sehunhoz tartott, ezért én sem maradhattam tétlen. - Egyből egy fiatalra fáj a fogad? Ez nem szép dolog - kaptam el a karjánál, és rántottam vissza. Ha másokat nem is biztos, a sárkánydémonokat mind meg akartuk védeni, mert rajtuk állt a démonok jövője, ha esetleg vereséget szenvedünk. - Hm, szóval ők alkotják az elit csapatot? - vigyorgott önelégülten, aminek mi cseppet sem örültünk. Ezután biztos volt, hogy őket akarják majd levadászni. - Nem elitek, csak nem szeretjük, ha a még fejlődésben lévő társainkat zaklatják - jelent meg mellettem Tao is. Neki hála egy kicsit lenyugodtam, bár végig készenlétben voltunk. - Jön - motyogta Taemin alig hallhatóan. Próbáltam én is megnyugodni, hogy megkeressem, de nem igazán ment. - Kicsoda? A felmentő sereg? - rántotta ki a karját a szorításomból a farkas. - Az - válaszolt holt nyugodtan a kéksárkány, aki Minho mögött állt. Nem azért, mert félt, hanem mert Minho féltette őt. Jogosan. Taemin angyal volt, és mióta démon, azóta sem igazán ölt, még az ételét sem. Ő nem az a gyilkolós fajta volt, és tudtuk, hogy nem is lesz az, mivel nem démonnak született, nem volt ez benne a vérében. - Nem te vagy véletlenül Sooman kisfia? - méregette Thanos. - De, az vagyok. - És mi történt, hogy angyalvezér helyett beálltál a szánalmasok közé? - faggatta tovább a fiút. - Semmi közöd hozzá - flegmázott tovább Taemin. - Igaz, de ez akkor is érdekes. Vagy volt valami közöd a herceghez? - A bátyja vagyok. Egyéb idegesítő kérdésed van még? - sziszegte türelmetlenül. Thanost egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok, szimplán megtalálta magának azt a személyt, akit szerinte ki tudott idegelni. - Részvétem. Biztos nehéz lehetett elviselni egy ilyen béna testvért - veregette meg a vállát, de arra nem számított, hogy Taemin elkapja a karját, és szorosan hátrahúzza. - Ajánlom, hogy ne vedd a szádra az öcsémet, mert előbb öllek meg, mint hogy esélyed lenne támadni - dörmögte a farkas fülébe izzó kék szemekkel és a testére csavarodó kék sárkánnyal. Ijesztő volt, de messze nem annyira, mint Kibum. Ő gondolkodás nélkül ölte volna meg. - Ha bajom esik, akkor itt mind meghaltok. A farkasaim és a tündérek sokkal jobban képzettek, mint ti - mondta fájdalmas arccal. Biztos nem lehetett túl kényelmes abban a pózban. - Engedd el, Taemin - léptem mellé, és tettem a kezem a karjára, hogy engedjen a szorításán. - Kotródj! - parancsolt rá, és olyan erővel lökött rajta, hogy Thanos elvesztette az egyensúlyát, és a betonon végezte. Ha eddig nem volt biztos a támadásuk, hát, most az lett. - Kinyírlak, te kis nyomorult! - pattant fel a földről, és vetette magát a srácra. - Szeretnéd - ugrottam neki hirtelen, és ezzel kezdődött el a harc köztünk. Hirtelen teljes fejetlenség alakult ki, ahogy a démonok a farkasok és tündérek ellen harcoltak. Nem lehetett mást hallani, mint a farkasok, démonok morgását. A tündérek pedig úgy hajigálták egymás után a támadásaikat, mintha cukorkákat szórtak volna. - Ne kalandozz el - vetette rám magát Thanos, de meg időben sikerült hárítanom, így nem vesztettem el a fél karom. Egyszerűen képtelen voltam a saját harcomra figyelni, mert egyfolytában csak a többiekért aggódtam. A farkas támadásait hárítva próbáltam a többieken tartani a szemem, de csak annyit láttam, hogy a fiatal sárkányok is megtalálták a saját ellenfeleiket, és velük vannak elfoglalva. Tao pedig Tianát szemelte ki magának, amin nem is csodálkoztam, mivel ő mindig a legnehezebbet választotta ki. - Miért nem húztok haza a francba, és hagytok minket békén? – kérdeztem idegesen. - Az úgy nem lenne buli, szeretek vért ontani – kacsintott rám, és harapott bele a vállamba, amit nem lehetett nem érezni. Az ő fogaik hatalmasak, bármikor képesek átharapni egy csontot, ha jó helyen kapják el. - Remek, most hasonlítok Kibumhoz – sziszegtem fájdalmasan, mikor eszembe jutott, amikor Minho hívott, hogy az okos Jonghyun mit tett. Viszont be kellett látnom, hogy én sem védekezhetek egyfolytában, mert Thanos igenis komolyan veszi a harcot. Bár a jobb karom nem igazán bírtam megmozdítani, azért ballal még sikerült megidéznem egy blackerstet, csak éppen nem igazán tudtam jól célozni vele, így az éppen csak súrolta az ellenfelem karját. - Elég könnyű elbánni veled. Elég volt használhatatlanná tennem a dobókarod, és máris tehetetlen vagy – vihorászott előttem. Nem szívesen láttam be, de igaza volt. A démonoknak a dobókarjuk volt a legfontosabb, hiszen csak azzal tudtunk biztosra támadni. – Amúgy is vesztésre álltok már, több démon fekszik a földön, mint harcol – nézett gyorsan körbe, amit kihasználtam egy újabb támadásra. Koncentrálni már nemigen tudtam a fájdalomtól, de mindent beleadtam, amit csak tudtam. Soha nem adtam fel, az nem én lettem volna. Apáméktól azt tanultam, hogy addig kell próbálkozni, míg két lábon állok. Így is tettem mindig, ezért lehettem démonként egy sikeres orvos, anélkül, hogy egyetlen betegemben is kárt tettem volna. A második fekete energia sikeresen telibe talált a nyakánál, de még ez sem engedte, hogy megnyugodjak. Ő is egy vezető volt, ami azt jelentette, hogy ennyitől maximum gyengül, de messze nem hal meg. - Kris, menj Taóhoz – ugrott hirtelen mellém Minhee és pár idősebb sárkány. Fogalmam sem volt, miért kellett odamennem, de ösztönösen vittek a lábaim felé. Tiana elég ramaty állapotban próbálta összekaparni magát az alattvalói között, míg Tao nem messze tőlük feküdt, Jisub védelmében. - Tao... nem haltál meg, ugye? – kérdeztem leguggolva mellé, azt sem tudva, mit csináljak. Nem hagyhattam meghalni, nem akartam elveszíteni. - Ugyan, nekem ez meg sem ártott – köpött ki egy jó nagy adag vért. Jobban megnézve, a medálja kismillió darabra tört, ami az életét jelentette. Enélkül semmiképp sem maradhatott életben sokáig, főleg, hogy már több száz éves volt. - Maradj nyugton, megoldjuk valahogy – próbáltam tartani benne az erőt, de mindketten tudtuk, hogy semmi esélye nincs a túlélésre. - Vesztésre állunk, Kris. Ha egy pillanatra körbenézel, láthatod, hogy többen haltak meg, mint amennyit akartunk. A sárkányok... őket kell védened, nem miattam aggódnod – erőltetett egy bátorító mosolyt az arcára. – Adjátok fel, és teleportáljatok el innen, amíg még éltek – simogatta meg az arcom, majd erőtlenül hullott le a keze mellettem. - Tao, azonnal kelj fel! – parancsoltam rá rémültem. - Csináld, amit mondott – szólt rám Jisub, leterítve két támadó farkast. – Minhee sem bírja már sokáig feltartani Thanost, és Tiana is képes regenerálni az életerejét. Te sem vagy már harcképes, ahogy a fiatalok sem. Vidd el innen őket, amilyen gyorsan tudod, addig mi feltartjuk őket! – kiabált végül rám. Nehezemre esett otthagyni Tao testét, de meg kellett tennem. A seregünk több mint fele odaveszett, míg az ellenségből alig pár százan. - Taemin, szedd össze a sárkányokat, és akit tudsz, aztán teleportálunk – siettem oda a félelemtől lebénult sráchoz. - Megöltem, hagytam, hogy megöljék – bámult mereven a barátom élettelen teste felé. - Nem, szépen védted, de most siess – löktem meg finoman, mire kínkeservesen elindult Minhóék felé, én pedig a másik irányba. Ahányszor elfutottam egy vérben úszó démon mellett, majd' kifordult a gyomrom a helyéről, miközben a szívem szakadt meg. Nem lett volna szabad belekezdeni ebbe a csatába, mikor tudtuk jól, hogy mi lesz belőle. Majdnem fél óra alatt sikerült összeterelni a démonokat a főkapuhoz, hogy végre elteleportáljunk onnan. Kívülről nézve még rémesebben festett a helyzet. Egy középkori háborúban nem volt annyi halott, mint a főhadiszállásunk udvarán. - Mennünk kell – nyeltem egy nagyot, de Taemin elkapta az ép vállam. - Oda nézz! – mutatott el az égre, ahol csak egy hatalmas fekete foltot lehetett látni, ahogy közeledik a csatatér közepe felé. - Megjött – suttogta Jonghyun, de abban a pillanatban dobhártyaszakító patkódobogás rázta meg a talajt. Ha nem fordulunk hátra, akkor egy egész csorda Kentaur taposott volna halálra minket. Szélsebesen vágtattak el mellettünk, belevetve magukat a harcba. Meglepettségünkben észre sem vettük, hogy a sárkány is landolt, ezzel teljesen lebénítva mindenkit. A harctéren állók közül senki nem látott még élő sárkányt, csak akik tudtak Dregről. Kibum, vagy inkább a herceg, még mindig a hátán ült, onnan figyelve a lentieket, egyfolytában forgolódva. Valakit keresett, akit meg is talált, mikor a tekintete elért hozzánk. - Mennem kell – nyelt egy nagyot Taemin, és bátortalan léptekkel indult el vissza. - Egyedül biztos nem – szólalt meg egyszerre Minho és Jonghyun, így mi sem maradhattunk ott, hanem követtük a kéksárkányt. - Ne menj oda. Azt sem tudod, micsoda, lehet, bántani fog – próbáltam védeni őt, de hajthatatlan volt. Mintha egy láthatatlan erő húzta volna őt a herceghez, aki leröppent a sárkánya hátáról. - Te lennél a kéksárkány? – szólalt meg a rekedtes, már jól ismert hangján. - Nem emlékszik Taeminre? – suttogta halkan felém Jonghyun. - Megmondtam, ő csak kinézetre Kibum – motyogtam vissza. De már kinézetre sem volt teljesen ő. Nem volt teljesen démoni alakban, így szembetűnt, hogy a szőke rövid haja már sokkal hosszabb volt, és természetes fekete. A szemei pedig vérvörösben izzottak. - Én... vagyok – dadogta Taemin. - Hm. Akkor te vagy a testvérem. Látom, féltek tőlem, de nem kell. Azért vagyok itt, hogy segítsek nektek lerendezni ezt a harcot. Az emberi személyiségem majdhogynem teljesen megszűnt. Nem tudom, kik vagytok, milyen szerepet töltöttetek be az előző életemben, de felelős vagyok a démonokért, és nem hagyom veszni őket – tette a kezét Taemin vállára, aki ahelyett, hogy megnyugodott volna, szinte majdnem elsírta magát. Megértette, hogy hiába tért vissza a testvére, ő már egyáltalán nem ugyanaz. Azt a Kibumot elvesztette ott, akkor, amikor a saját apjuk végzett vele.