The prince of demons (Befejezett)

24.rész

Nem ijedtem meg, amikor ismeretlen helyen ébredtem, mert sejtettem, hogy hol vagyok. A szoba ízlésesen és divatosan volt berendezve, nem éppen olcsó bútorokkal. Mindenhol a fehér és szürke színek uralkodtak, de egyáltalán nem lehetett ridegnek mondani a helyiséget. A látvány teljesen elvarázsolt már az első pillanattól, a hatalmas üvegfalról nem is beszélve, ami az erkélyemre vezetett. Apámnál is gyönyörű szobám volt, de látszott, hogy Jisub mindent megtett, hogy jól érezzem magam nála. Miután kiforgolódtam magam az ágyamban, felültem. Egy kék pólóból és nadrágból álló pizsama volt rajtam, amit Simpson családos minta díszített. Biztos voltam benne, hogy Jjong műve, mert csak ő tudta, hogy utálom azt a mesét. Túlesve ezen kiültem az ágy szélére, és elterveztem, hogy elmegyek a fürdőbe. Három ajtó nyílt a szobából. Az egyik a fürdő, a másik a gardrób, és a harmadik a kijárati ajtó volt, legalábbis, más nagyon nem lehetett egy szobában. Érdekes lett volna, ha hirtelen egy konyhába nyitok be. A harmadikat egyből tudtam, melyik, már csak a másik kettő közül kellett választanom. Próbáltam ésszerűen gondolkozni, és arra jutottam, hogy ha én terveztem volna a szobát, akkor biztos a fürdőt teszem az ágyhoz közelebb, ezért azt az ajtót választottam. Összeszedve minden erőm megpróbálkoztam felállni, ami kissé nehézkesen ment az elején, de sikerült nem összeesnem. A lábaim még nehezen engedelmeskedtek, de azért nem hagytak cserben, és lassú mozdulatokkal, de elértem a célom. A fürdőben sem kellett csalódnom, minden ugyanolyan színben pompázott, mint a szobám. Már csak abban reménykedtem, hogy a gardróbomban nem lesz minden ruhám ezzel a két színnel tele. A fürdővel való ismerkedésem befejeztével elvégeztem a dolgomat, utána rendbe szedtem az arcom és a hajam. Még mindig nem néztem ki a legjobban, de biztos szebb látvány voltam, mint amikor félig nem éltem. Elképzelni sem akartam, hogy akkor hogyan nézhettem ki. A kicsinek nem mondható gardróbban szerencsére mindenféle ruha volt: szabadidőtől kezdve a sportoson át az elegánsig minden. Rövid, hosszú, téli, nyári, kiegészítők, cipők és minden, ami kell. Az a sok ruhám az alvilágban csak töredéke annak, ami itt található volt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit nézzek meg először, végül úgy döntöttem, hogy a nézelődést későbbre hagyom, és felhúzok egy szürke melegítőnadrágot és egy fehér, zöld mintás pólót. A lábamra csak egy papucs került, mert nem nagyon volt erőm hajolgatni, meg értelme sem lett volna cipőbe bújni. A következő állomás a földszint volt, még ha azt sem tudtam, merre kell indulni. Határozottan léptem ki az ajtómon, és a folyosón egyből jobbra fordultam. Rosszul tettem, mert falba ütköztem, de legalább megtudtam, hogy legközelebb balra kell majd mennem. Sikeresen megtaláltam a lefelé vezető lépcsőt, és a fiúk hangját is meghallottam. Kicsit féltem, hogy mit fogok majd kapni tőlük, de egyszer úgyis eljött volna az idő, hogy leszedjék a fejem. Huszonegy lépcsőfokon kellett lemennem. Megszámoltam, mert ezzel is próbáltam nyugtatni magam, de nem igazán jött össze a dolog. A földszinten továbbra is a hangok felé sétáltam. Az ajtóban megálltam egy pillanatra, és csak néztem, ahogy a fiúk és Sekyung ökörködtek az étkezőben. Még mindig ugyanolyan lököttek voltak, és ennek azért örültem. Mindig azt hittem, hogy nem hiányoznék nekik, de Minho, aznap éjjel, amikor először felébredtem, bebizonyította, hogy tévedtem. Jólesett hallani, hogy mégis hiányoztam nekik, és... - Kibum! - kiáltotta valamelyikük a nevem, kiragadva ezzel a bámulásból. Nagyokat pislogva próbáltam rájönni, hogy melyikük volt az, de nem tudtam meg. - Mit keresel itt lent? Még pihenned kéne, nem vagy teljesen jól - kezdte el egyből a bácsikám a féltő prédikálást. - Pihentem eleget szerintem. Egy kicsit muszáj volt felkelnem - mondtam, és még én is meglepődtem, hogy milyen rekedt a hangom. Nem csoda, sokáig meg sem szólaltam. - Gyere, ülj le és igyál valamit - húzta ki maga mellett a széket Minho. Aranyos volt tőle, hogy ennyire figyelt rám. - Köszönöm - léptem oda mellé, és foglaltam el a helyet. A feltűnő csend viszont nagyon zavart. Tudtam, hogy miattam volt, és ez nem igazán tetszett. - Ne legyetek már ennyire csendben, oké? - néztem végig az asztalnál, de ők még mindig nem vették le rólam a szemüket. - Bocsánat, Kibum, csak annyira megijesztettél minket, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy megöleljelek, vagy megfojtsalak - szólalt meg először Jonghyun. - Sajnálom, de nem tehettem mást. Amúgy sem gondoltam, hogy túlélem a dolgot, szóval nekem is fura itt ülni közöttetek - meredtem magam elé. Nem nagyon volt kedvem arról a dologról beszélni, de úgy látszott, ők másként gondolják. - Miért nem mondtad, hogy megfenyegetett téged? Segíthettünk volna - folytatta Jisub is a kioktatást. - Már mindegy, túléltem, és csak ez számít. Megértem, hogy nektek rossz lehetett olyan állapotban látni, de én nem szeretnék beszélni róla - háborodtam fel, ezért gyorsan a pohárért nyúltam, és kiittam a tartalmát. Annyira jólesett, hogy fogtam a kancsót, és töltöttem magamnak még egy pohárral, majd egy újabbal is. - Ma megyünk enni, kivételesen hozunk neked is, mert... - Nem kell, tudok menni én is - vágtam bele a bácsikám szavába. Aranyos volt tőlük, hogy féltettek még, de nem szerettem, ha túlzásba esnek. Én jól éreztem magam. - Kibum, a tüdőd még nem gyógyult meg rendesen, maradj még ma - kérlelt Jonghyun is, de neki kellett volna tudnia a legjobban, hogy ilyen helyzetekben hajthatatlan voltam. - Tudom, hogy nem az igazi még, én is érzem. De simán kibír egy vadászatot, majd lassabb leszek, és figyelek magamra - akadékoskodtam tovább, ami Jisubnak nem nagyon tetszett, de úgysem tarthatott ott. - Este találkoznunk kell - hasított az elmémbe Dreg hangja, ami akaratlanul is kiváltott belőlem egy szisszenést. - Minden rendben? - fogta meg a vállam Minho. - Persze, csak a hang volt - mosolyodtam el, mert igazából nagyon örültem Dreg hangjának, csak hirtelen jött. - Megint hallod? - aggodalmaskodott Jisub. Ők nem tudták, hogy a hanggal, vagyis Dreggel egyfolytában tartottam a kapcsolatot azokban a napokban. Már nem okozott fejfájást, és nem is kínzott, ezért nem adtam jelét. - Mindig is hallottam, csak az utóbbi időben nem zargatott, néha pedig elég értelmesen el lehet vele dumálni - meséltem nekik, de ők úgy meredtek rám, mintha valami földönkívüli vagy idióta lettem volna. - Szóval megyek én is. Mikor indulunk? - tereltem a témát. - Tíz körül - felelte monoton hangon Donghae. - Remek, akkor addig visszamegyek - álltam fel a székről, és lassú, de biztonságos léptekkel elindultam a szobám felé. - Segítek - karolt belém Sekyung a lépcső előtt. Már vártam, mikor fog a közelembe férkőzni, mert egész idő alatt csak szuggerált. - Köszönöm - fogadtam el a segítségét, és együtt mentünk fel. A szobámig egy árva szót sem szólt, egészen, amíg le nem ültem az ágyamra. - Nem tudom, hogyan fogom tudni meghálálni, amit értem tettél. Jonghyunék nem akarták elmondani, emiatt azt hittem, hogy olyan hülye vagy, hogy megjátszod a menőt, és megöleted magad. Taeyang mondta el, hogy igazából neked köszönhetem, hogy GD életben hagyott akkor. Én életem végéig hálás leszek neked ezért, még ha igazából nem is csak miattam, hanem a barátod miatt is tetted - mondta, mondta és mondta, én pedig erőteljesen figyeltem, hogy mindent megértsek. - Igen, Jonghyunért is tettem, meg azért is, mert nem tartottam igazságosnak, hogy vele kellett küzdened. Szereted Jjongot, és nem is kívánhatok neki jobbat, mint te. Aranyos vagy, és szerencsére nem egy beképzelt lotyó, mert akkor lehet, hogy nem élnél. Bírlak téged, és te is a barátaim közé tartozol - mondtam el neki én is a véleményem róla. Tényleg nem volt bajom a csajjal, csak kicsit féltékeny voltam rá, mert Jonghyun őt szerette, de ebbe bele kellett törődnöm. - Azért köszönöm - hajolt meg előttem. - Tudod, Jonghyun, Minho és Jisub rengeteget voltak veled. Talán Minho a legtöbbet, ő nagyon aggódott érted, néha sírt is, és senkit nem engedett a közeledbe, aki nem sárkánydémon, vagy olyan személy, akiben megbízik. Jonghyun nem szeretett kettesben lenni veled, mert olyankor mindig elsírta magát, mondjuk akkor is, ha nem volt veled. Magát hibáztatja mindkettő, hogy nem állítottak meg. Mind megkönnyebbültünk, amikor két napja felébredtél - számolt be extra röviden a hetek történéséről a lány. Minhon meglepődtem, mert nem gondoltam volna róla, hogy ilyen érzelgős is tud lenni, Jonghyun meg Jonghyun, ő mindig is ilyen volt. - Most már minden rendben lesz - simítottam végig a karján, és egy halvány mosolyt is megengedtem magamnak. - Hagylak egy kicsit pihenni, még van másfél óra az indulásig - lépett az ajtó felé. - Rendben, köszönöm - intettem neki, és miután elhagyta a szobám, felkeltem, és az üvegajtóhoz mentem. Pár percig vacilláltam, de aztán kinyitottam, és kiléptem. A bácsikám udvara, kertje vagy birtoka elképesztően szép volt. Az elém táruló erdő teljesen magába bolondított, és legszívesebben rohantam is volna a sűrűjébe, de arra még várnom kellett. Közte és a ház között egyenletesre nyírt, zöld pázsit terült el. Minden annyira tökéletes volt. - Hogyan fogok tudni találkozni veled? - kérdeztem a semmitől, de tudtam, hogy akinek kell, az hallja. Válaszra várva leültem a kis kerti fotelbe az erkélyen, és gyönyörködtem a tájban. Nem értettem, miért vonz az erdő. Normális esetben félelmet kellett volna kiváltania belőlem, mert elég ijedős vagyok, de nem is éreztem olyasmit. - Amíg eszel, addig nem fognak a közeledbe menni. Hiszed vagy nem, de félnek tőled, még Jisubék is. Ott leszek majd, ahol ölni fogsz - jött kicsit megkésve a válasz. - Miért félnek? Tudhatnák, hogy nem bántom őket - háborogtam, de Dreg csak elnevette magát. - Kibum, te most a saját védelmedet készíted elő. Akaratlanul is meg fogsz ölni valakit, valakiket, akiket veszélyesnek tartasz. Ez a véredben van, ez a kéksárkány dolga, hogy megtisztítsa a helyet a hercegnek - morogta a mély hangján, és nekem egyre jobban hiányzott. Már látni akartam, hogy mekkorát nőtt, és mennyit fejlődött. - Értem, de ez fura, hogy magamnak kell megcsinálnom, nem? - Mit kell megcsinálj? - kérdezte a hátam mögül Jonghyun. - Semmit, csak magyarázok - vágtam rá szinte azonnal a választ. Jjong tisztes távolságban megállt mellettem. - Mi van, büdös vagyok? - szagoltam meg magamat, de valójában tudtam, hogy azért van távol tőlem, amit Dreg mondott. - Nem, dehogy, csak nem is tudom... - hablatyolt össze mindent. - Jonghyun, beszélj már érthetően - szóltam rá kedvesen, és továbbra is az erdőt figyeltem. - Kéksárkány lettél, te vagy a jelenlegi legerősebb démon. Te vagy a tisztító, tudod mit jelent ez? - kérdezte tőlem idegesen. Szemforgatva felálltam a kényelmes fotelemből, és odaléptem mellé. - Te barom, ha kellett volna, akkor már az előbb megölhettelek volna titeket. Nem tudom, hogyan működik ez az erő, de ti nem vagytok a listán, ebben biztos vagyok - fordítottam magammal szembe, és megöleltem. Vártam már erre, de mégsem hozott akkora megnyugvást, mint az reméltem. - Elképzelni sem tudod, hogy mennyire hiányoztál, és mennyire aggódtam érted. Most legalább megértettem, hogy te mit éreztél, amikor halottnak hittél engem - suttogta a vállamba, miközben a hátát simogattam. - Elhiszem - válaszoltam csak ennyit, aztán eltoltam magamtól. Boldog voltam, hogy újra a közelében lehettem, de zavart, hogy félnek tőlem. - Amúgy szólni jöttem, hogy megyünk. Húzz egy pulcsit is, mert hűvös van már így szeptemberben - indult el a gardróbom felé, és rutinos mozdulatokkal vett le az egyik vállfáról egy fekete pulcsit, amit a kezembe nyomott. - Köszi, mehetünk - mondtam, miközben belebújtam a ruhadarabba, és már indultam is kifelé. - Akkor mehetünk is - ült be az autóba előre Jisub, mi pedig hátul foglaltunk helyet. - Megint kocsiból teleportálunk? - kérdeztem a bácsikámat. - Igen, de csak kapun kívül. A házat ugyanaz a bűbáj védi, mint az alvilágban is - magyarázta nekem, én pedig bólintottam. Az autóból az ismerős vadászhelyünkre teleportáltunk, ahol a többiek már vártak. Amikor megláttak Jisub mellett, jó pár lépést hátráltak. A filmekben ilyenkor nagyképűen és menőzve mennek végig a szereplők, de én messze nem éreztem azt, hogy úgy kellett volna viselkednem. Sokkal inkább voltam zavarban, ezért lesütött fejjel indultam útnak. - Mindenki tudja a dolgát, két óra múlva találkozunk - adta ki a parancsot a bácsikám, mire a tömeg pillanatok alatt eltűnt mellőlünk. - Próbáld megérteni őket - veregette meg a hátam. - Te is tartasz tőlem? - tettem fel neki a kérdést. - Tőled nem, már megtetted volna. Én a hercegtől félek - sóhajtott elkenődve, amikor belegondolt. - Na, megint én viszem? - termett előttem Kris. - Legutóbb, mikor te vitted, három napig nem találtuk meg - röhögött Jisub, és ezzel megnyugtatott, hogy nem gondolta komolyan. - Egy darabban hozd vissza - szólt még vissza a háta mögött, majd a többiekkel együtt elmentek. - Hiányoztál - öleltem magamhoz szorosan, mert ő volt az, aki a megnyugvást biztosította nekem, pont, mint Dreg megjelenésekor. - Ha meghaltál volna, kitekertem volna a nyakad - borzolta össze a hajam. - Az érdekes lenne - kacsintottam rá. Mielőtt találkoztunk volna Dreggel, tényleg vadásztunk kicsit. Muszáj volt ennem, mert a hetek alatt feleannyira visszafogytam, mint ahogy előtte kinéztem. Két férfit ettem meg, és úgy éreztem, hogy annyi elég is lesz. Kris sem javasolt többet, mert szerinte is csak megártott volna, ha hirtelen túl sok mennyiségű kaját viszek be a szervezetembe. - Dregék öt utcányival lejjebb várnak - ismertette a sárkányom helyzetét Kris. Nem beszélgettünk sokat, szimplán csak élveztük egymás társaságát. - Azt hittem, elvesztetek - lépett ki a sötétből Eli. - Előbb ennie kellett - biccentett felém Kris. - Olyan vagy, mint egy csontváz - csóválta a fejét a volt testőröm. - Nem lehet mindenki olyan, mint te - kezdtem duzzogni, de egy percig sem gondoltam komolyan. -Dreg? - néztem körbe, de nem láttam. - Jól el tudott rejtőzni - nevetett Eli, és a lépcső alatti szemétrakás felé nézett, ami lassan emelkedni kezdett. Először csak a feje, majd egyre több látszott belőle, nekem pedig elakadt a lélegzetem, amikor elém lépett. Egy kicsivel nagyobb lett, mint egy elefánt. Még nem akkora, mint a halálom alatt volt a fejemben, de már nagy. Egyszerűen csodálatos lény volt. A hatalmas szárnyai a hátára simultak, a lábai és a nyaka duzzadtak az izomtól, és mindenhol fekete pikkely fedte. Már a tüskéi is kezdtek kinőni, és a termetét elképzelve tudtam, hogy nem éppen három centisek lesznek majd. - Te egyre szebb leszel - nyögtem ki egy értelmes mondatot. - Azért nehogy belészeress - röhögtek a fiúk. Félve a sárkány felé vezettem a kezem, hogy megsimogassam. - Kibum, csak nyugodtan - tolta oda a hatalmas képét a tenyeremhez. Finom mozdulatokkal simogattam az orrnyergét. A kisebb pikkelyek simák voltak, mint a kígyóké, de egyre feljebb már érdesebb és keményebb páncéldarabkák fedték. - Meg kell oldani, hogy mostantól többet tudjatok találkozni. Kicsit össze kell hangolódjatok. Majd kitalálunk valamit - hozta fel a témát Eli, de én még mindig Dreg orrával voltam elfoglalva. - Az erdő jó lesz - mondtam monoton hangon, de nem is tudom, miért az a hely jutott eszembe. - Igaza van. Jisub birtoka az erdő szélénél van - erősítette meg az ötletem Kris is. - Az jó lesz, majd egyeztetünk, hogy mikor is kezdünk. El kell kezdeni a hercegi kiképzésed is, főleg most, hogy ennyire lefogytál - mondta Eli. - Remek, akkor majd ott találkozunk. Én most visszaviszem Key-t, mert a bácsikája leszedi a fejem - vakarta a tarkóját Kris. - Rendben, vigyázz magadra - Köszönt el Eli. - Mi még beszélünk, ha kellek, csak szólj - húzta el finoman a fejét Dreg, a kezemben hagyva az egyik kis pikkelyét. - Vigyázz rá - morogta még a végén, aztán eltűntek. - Gyere, menjünk mi is - indult el előttem Kris, én pedig mentem utána. Nem sok kedvem volt visszamenni a többiekhez, mert nem éreztem magam jól közöttük, de nem sok választásom volt. Lehorgasztott fejjel haladtam visszafelé. - Megjöttünk - álltunk meg Jisub előtt. - Én megyek is. Jó éjt - ölelt meg, aztán ő is otthagyott. - Minden rendben? - kérdezte Jonghyun kicsit aggódva. - Csak elfáradtam - válaszoltam. - Akkor megyünk is. - Ennek már nagyon örültem, mert igazából elegem volt. Idegesített, ahogy rám néztek, hogy féltek tőlem, és hogy mindenki elkerült. Visszatérve a házba, egy gyors köszönés után felmentem a szobámba, és egyből a fürdőt céloztam meg. Nem volt sok kedvem a hosszú fürdőzéshez, ezért a gyors zuhanyzás mellett döntöttem, hogy mielőbb az ágyban lehessek. - Zavarok? - lépett be a szobámba Minho, pont, amikor kiléptem a fürdőből. - Nem, dehogy, gyere csak - intettem neki mosolyogva, és mindketten leültünk az ágyra. - Örülök, hogy felébredtél végre. Rossz volt úgy látni téged, hogy nem tudtuk eldönteni, meghalsz-e vagy sem. Igaz, az elején nem voltunk túl jóban, de csak Jonghyun miatt. Tudod, zavart, hogy olyan után epekedtél, aki nem lehet a tied - fogta meg a kezem a mondókája közben, amitől tuti elpirultam. - Megértem. De már tudom, hogy ő foglalt, és csak barátok maradunk - nyeltem nagyot a mondat végén, de úgy is gondoltam, ahogy mondtam. - Én viszont... nem is tudom, hogy mondjam... - kezdett el dadogni, ami rá nagyon nem volt jellemző. Choi Minho, a nagy sárkánydémon, aki előtt mindenki meghajolt, nekiállt dadogni. - Bocsánat - nézett rám a szép szemeivel, és mire észbe kaptam, már csak milliméterek választottak el minket egymástól. A szívem pillanatok alatt döntött úgy, hogy kiugrik a szememen vagy a fülemen keresztül, esetleg túlhajszolja magát, és felrobban. Amikor Minho látta, hogy nem ugrottam az ágy másik végébe, összeérintette a szánkat. Nem tartottam helyesnek, amit csinálunk, de mégsem húzódtam el tőle. Érezni akartam, ahogy a puha ajkai az enyéimet falják, ahogy a nyelve felfedezi az enyémet. Teljesen elvesztem a közelében, és csak átadtam magam az érzésnek. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikkal pedig a derekamnál húzott magához közelebb. - Kibum! - rontott be a szobába Jonghyun, mire mi úgy rebbentünk szét, mint a halálra ijedt galambok. - Izééé... én... majd később... szóval... mindegy - lépett ki, és csukta be maga mögött az ajtót. Na, én abban a pillanatban ástam volna el magam a föld alá. Nem elég, hogy megtudta, meleg vagyok, de az egyik legjobb haverjával látott smárolni. - Ez most nem jött ki jól. Sajnálom, én nem akartam rosszat neked - suttogta Minho kétségbeesetten. - Megyek, beszélek vele - ugrott fel mellőlem, és mielőtt bármit szólhattam is volna, már kiment. Megint sikerült zűrös helyzetbe hoznom magam, így csak gratulálni tudtam magamnak...