The prince of demons (Befejezett)

47.rész (Taemin POV)

- Ma nehezen fog menni az alvás, nem vagyok fáradt - sóhajtottam, mikor beléptünk a szobánkba. - Majd segítek, hogy az legyél - tapadt mohón az ajkaimra Minho, miután bezárta maga után az ajtót. - Minho, ez... - kezdtem volna ellenkezni, de nem hagyta. - Csss, most nem menekülsz –tolt az ágyhoz, de mielőtt ledöntött volna, levette a pólómat. Végül tényleg az ágyon kötöttem ki, ahol a nyakam kezdte el csókolgatni, lassan egyre lejjebb haladva. A jóleső érzésnek köszönhetően jó párszor hangosan felnyögtem, mire huncutul rám mosolygott, majd folytatta. Közben engem is zavart már a felsője, ezért elkezdtem felfelé húzni neki, mire abbahagyta az alhasam kínzását, és készségesen kibújt belőle. Felhúztam magamhoz egy gyors csókra, majd elvált tőlem, és megint lefelé haladt, újra bejárva az utat a nyakamtól nadrágomig. Annyira régen voltunk már együtt, hogy minden egyes érintése az őrületbe kergetett. Kész kínzás volt számomra, de ő csak ugyanolyan nyugodtan tette a dolgát. Minden csókja nyomán megremegtem, és egy halk sóhaj hagyta el a szám. Akartam őt, mindennél jobban. - Ez nem kell már – fogta meg a melegítőnadrágom szélét, és gyorsan eltávolította rólam. - Akkor az sem – ültem fel, és szép lassan elkezdtem kigombolni a farmerja gombját, figyelve, hogy a kezemmel minél többször érjek a már éledező dudorhoz. - Ha így folytatod, fél perc múlva sikítani fogsz, édesem – suttogta bele a fülembe, amitől libabőrös lettem. Persze én már nem voltam annyira kegyes vele, hogy a bokszert rajtahagyjam, mivel a kettőt egyszerre húztam le, amíg engedte a térdelő pozíciója, ezután szembetalálkoztam az ágaskodó tagjával. Perverz mosollyal néztem fel rá, majd a már megszokott módon számba vettem a hosszát, és nyelvemmel kezdtem izgatni, de mindent csak nagyon lassan, hogy ő is szenvedjen. Sajnálatomra nem tudtam sokáig húzni az idegeit, mert a tarkómnál belekapaszkodott a hajamba, és onnantól ő diktálta az iramot. – Imádlak – sóhajtotta, kicsit sem lassítva. – Ebből elég – húzta ki magát a számból, és visszadöntött. - Azért csak finoman, régen volt már – emlékeztettem mosolyogva, de tudtam, hogy felesleges. Minho mindennél jobban odafigyelt rám. - Ez csak természetes – szabadult meg teljesen a ruháitól, és rólam is eltávolította a megmaradt bokszert, majd a középső ujját benyálazva elkezdte feltérképezni az alfelemet. - Ezt annyira nem szeretem – kezdtem el nyafogni. - Gyors leszek – kacsintott egyet, és már a második is az első mellett kötött ki. Nem fájt, de azért a kellemes érzéstől messze volt. A harmadiknál is csak a lepedőt markolásztam. - Csináljuk máár – kezdtem el ficeregni, mire egy vigyort követően a bejárathoz illesztette magát, és lassan befelé haladt. - Bírod? – hajolt le hozzám hosszas csókba invitálva, elterelve a figyelmem a lenti dolgokról. - Csak tedd a dolgod – vezettem derekára a kezem, mire végre mozogni kezdett. A kellemetlen érzés pár lökés után megszűnt, és ahogy gyorsított a tempón, úgy adtam ki egyre hangosabb hangokat. Minden egyes lökését élveztem, és nem értettem, hogyan bírtam ki ennyi időt nélküle. - Méég – mélyesztettem bőrébe a körmeim, amikor már nagyon a végén jártam. Jól ismerve egyből kezébe vette a tagomat, és mozgatni kezdte rajta a bőrt, ezzel pillanatok alatt elérve, hogy kettőnk közé élvezzek. - Jövök én is – duplázta meg a tempóját, végeredményül belém élvezve. - Örülök, hogy végre észhez tértél – adott egy csókot, majd kihúzódott belőlem. - Megyek zuhanyozni – másztam ki én is az ágyból, és tiszta ruhát véve magamhoz, a fürdőbe mentem, hogy letusoljak. Boldog voltam, hogy hagytam magam, és nem ellenkeztem megint. Minho is örült. Miután végeztem, ő is befoglalta a fürdőt, majd befeküdt mellém az ágyba. - Szeretlek, Taemin – húzott oda magához. - Tudom, én is téged – adtam egy utolsó puszit neki, odabújtam a mellkasához, és a szívverését hallgatva aludtam el. Nem mondom, hogy jól voltam, de mindent meg akartam tenni, hogy boldogabb legyek. Elvégre igaza van Jonghyunnak, ha Kibum még él, akkor úgyis jönni fog, én nem tehetek semmi mást, mint várhatok. Reggel egyedül ébredtem. Minho sehol sem volt, ami nem zavart, mert biztos dolga akadt. Ilyenekből nem szoktam cirkuszt csinálni. Helyette inkább felöltöztem, és elindultam Krisék irodaként szolgáló szobája felé, hogy érdeklődjek a továbbiak felől. - Szia - léptem be a szobába, ahol csak anya volt. Kicsit zavarban éreztem magam a társaságában. Valamilyen szinten olyan volt, mintha egy vadidegen lett volna számomra, nem pedig az a nő, aki életet adott nekem. Talán Kibum is ezt érezhette, amikor hozzánk került, de ha neki sikerült elfogadnia, akkor nekem is menni fog. - Jó reggelt, Taemin - mosolygott rám. - Hogy vagy? - próbálkoztam társalogni vele, csak nem igazán tudtam. Legszívesebben elmeséltem volna neki mindent, ami az évek alatt történt velem, de az még korai lett volna. - Jól vagyok. Te? A fiúd nagyon aranyos, reggel találkoztam vele - tette lelkesen a végére. Meglepett, hogy egyáltalán nem zavarta, hogy meleg vagyok. - Igen? - nyögtem ki zavaromban, de csak elnevette magát. - Körbevezetett, közben beszélgettünk. Nagyon szeret téged, és mondta, hogy sokat aggódott mostanában miattad. Gondolom, megviselt... - harapta el a mondtad végét. - Már akkor együtt voltunk, mikor még angyal voltam, de aztán kéksárkány lettem a... - Terelni akartam a témát Kibumról, de ugyanoda jutottam. Miért is ne ez történt volna? Minden jelentős dolog mögött ő állt, mégsem akartam mondani. - Értem. Jonghyunt is nagyon megviselte a szerelme elvesztése - mondta kicsit komorabban. - Tudtad, hogy ő és...Kibum? - nehezemre esett kimondani a nevét anyám jelenlétében. Bár meglepő módon jól viselte. - Soha nem barátkozott lányokkal, még csak a közelükbe sem ment. Mindig Jonghyunékkal lógott - mondta teljesen közömbösen. Apám nem fogadta ilyen jól a hírt, amikor megtudta, hogy nem érdekelnek a lányok. Azt pedig főleg nem, hogy egy démonba estem bele, de szerintem amikor én is az lettem, már nem érdekelte. Elvileg nekem akart jót, ezért egyezett bele, hogy démon lehessek. - Ha éltél, miért nem jelentkeztél? Kibum nagyon rosszul volt - vontam kérdőre, bár nem mintha lett volna hozzá jogom. - Apád egyből megölt volna minket. Szerencsére azt hitte, hogy sikerült végeznie velem, ezért rejtőznöm kellett. Nem tudod elképzelni, hányszor szerettem volna Key közelében lenni, de csak egyszer sikerült kapcsolatba lépnem vele, amikor meghalt. Nem akart visszajönni, ezért jeleztem neki, hogy én is sárkány vagyok, így talán megérti, hogy élek még. Sajnos nem így történt...meghalt, bár nem akkor - gördült le egy könnycsepp az arcán. - Nekünk is hiányzik - léptem hozzá bátortalanul, és finoman megöleltem. - Tudod, ha jól emlékszem, Kibum négyszer halt meg. Egyszer mielőtt démon lett, kétszer a vizsgán, és tavaly. De eddig mindig visszajött, ezért abban reménykedem, hogy most is ez lesz. Kris mondjuk nem hisz ebben, pedig ő volt a védelmezője - magyaráztam neki, mire hirtelen abbahagyta a sírást. - Igazad van, ő túl kitartó ahhoz, hogy halott legyen. Most mennem kell - erőltetett egy gyors mosolyt az arcára, és kiviharzott a szobából. Nem igazán értettem, mi lett vele, hogy csak úgy elrohant. - Taemin, már tíz perce kereslek. Anyud mondta, hogy itt vagy - esett be fél perc múlva az ajtón Minho. - Miért kerestél ennyire? - Két sárkánydémon összekapott az udvaron, szóltam anyudnak is, ő is odament most, de szerintem nem tudja szétszedni őket, mert a többieknek sem ment - hadarta el egy szuszra az egészet. - És én mit tudnék tenni szerinted? Majd Taóék elintézik - vontam vállat. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert tehetetlennek éreztem magam. - Mondjuk te vagy a kéksárkány, rád talán hallgatnak, erősebb vagy náluk. - Erősebb. Igen, ha azt nézzük, nagyobb erővel rendelkezem náluk, de ennyi. A testvérem halála óta még a teljes démoni alakom sem vettem fel. A kajálást is úgy oldottam meg, hogy Minho legyilkolta az áldozatot, én pedig csak a legszükségesebb átalakulást hajtottam végre, majd megettem. - Én nem vagyok Kibum, hogy hallgassanak rám, Minho. Nem néznek fel rám, nem tartanak tőlem, a legkevésbé sem tartanak alkalmasnak erre a rangra. Te is tudod, hogy ő is csak azért adta nekem ezt a hatalmat, hogy démonként veled lehessek. Inkább adta volna Krisnek, Taeyangnak vagy bárki másnak - fakadtam ki, de tényleg így volt. Ha élne, és megkérdezném, ő sem tudna észérveket felhozni, hogy miért kaptam meg Minhón kívül. - Bolondságokat beszélsz. Key azért adta neked, mert megérdemelted. Másképp is megoldhatta volna, hogy démon legyél, de ő bízott benned, es abban, hogy jó kezekbe adja az erejét. Ne legyél kishitű, hanem mutasd meg neki, hogy jól döntött, és méltó vagy a kéksárkány ranghoz. Ne okozz neki csalódást - rázott meg finoman a vállaimnál fogva, hogy észhez térjek. - Csak azért mondod ezt, mert szeretsz - makacskodtam tovább. - Persze, hogy szeretlek, de így is gondolom. Na, indulj! - parancsolt rám, de én csak elnevettem magam. - Mit röhögsz? - nézett rám értetlenül. - Nem áll jól neked ez a dirigálás - dugtam ki rá a nyelvem, és hátat fordítva neki elindultam az udvarra, remélve, hogy már minden rendben. Tévedtem. Taóék és anyámék is tehetetlenül nézték, ahogy a két férfi durva támadásokkal bombázza egymást. Ijesztőek voltak, nem csodáltam, hogy senki nem mert közbelépni. - Mi a franc ez? - álltam meg anyámék között. - Azon veszekednek, hogy érdemes-e maradnunk, ha a herceg halott - válaszolt anyám. - Megpróbáltunk közbelépni, de egy ilyen támadás komoly sérülést okozna. Nem lenne szerencsés a háború előtt lesérülnünk - szólalt meg Kris is. Végülis igaza volt. Ha egyiküknek baja esik, máris csökken az esélyünk, hogy túléljük a háborút. - Meg fogják ölni egymást – vakarta a tarkóját Tao. Egy démonnal kevesebb, nem lenne nagy kunszt. Engem sem igazán érdekelne, úgysem ismerem őket. Olyan lenne, mintha egy vadidegent látnék meghalni. - Vess véget neki! - parancsolt egy ismeretlen hang a fejemben, mégis teljes testemben beleremegtem. Annyira ismerős érzés járt át, mégis hátborzongató. - Minden rendben? - fordult felém aggódva Minho. - Persze - bólintottam egy rövidet. Biztos csak hallucináltam. - Teljesítsd a kötelességed mint kéksárkány! - szólalt meg újra, és abban a pillanatban változtam át teljesen, több mint egy év után. - Taemin? - lepődött meg Minho is. - Utasítást kaptam - morogtam magam elé, és vetettem magam a két lökött sárkány közé, ezzel szétválasztva őket. - Mi a ... - kezdett bele az egyik, de mikor rápillantottam, elhallgatott. - Ebből elég. Teljesen értelmetlen, amit műveltek. Lehet, hogy Kibum már nem él, lehet, hogy igen, de ez nem lényeg. Ha egy kicsit is figyelnétek, mind éreznétek a herceg erejét, mert valahol van, még ha nem is tudjuk hol - dübörögtem idegesen. Éreztem azt a rettentő hatalmat, amit csakis a herceg uralhat. Egy év után, végre újra megjelent. Viszont nem voltam biztos benne, hogy Key az. Az a hang nem lehetett az övé, túl rideg volt, szinte semmi érzelem nem volt benne. Ijesztő volt. - Én is érzem már - suttogta Kris, de cseppet sem boldogan. Ő is ugyanolyan értetlen arckifejezéssel bámult maga elé, mint a többiek. - Ezt nem hiszem el - csapta hirtelen homlokon magát, majd megragadta anyám karját, és maga felé fordította. Mindenki zavarodottan nézte őket, még a két viaskodó is lenyugodott. - Nem mondom, szépen átvertél minket - röhögte el magát Kris, amitől a hideg is kirázott. - Miről beszélsz? - kérdezte kíváncsian anyám. - Már az elején gyanús volt, hogy milyen könnyedén fogadtad a fiad halálát. Amilyen szoros kapcsolat volt köztetek, minimum egy hisztirohamod kellett volna, hogy legyen, de nálad semmi... - Mire akarsz kilyukadni, Kris? - szakítottam félbe, mert nem igazán értettem a logikát. - Arról, hogy Kibum él, és anyád áll mögötte - mutatott az említettre. - Nem is vártam mást a herceg védelmezőjétől. Igen, én voltam az, aki a halála pillanatában magamhoz teleportáltattam őt, és Dreget is. Nem volt egyszerű, de nem hagyhattam meghalni a fiamat. Nekem ő a mindenem - nevette el magát anyám egy csepp bűntudat nélkül. - A két testet egyből hibernálták, hogy a gyilkos energia ne áradjon tovább a testükben, így mondhatni életben maradtak... - De nem élhettek, mert senki nem érezte őket. Mégis hogyan lehet, hogy most él? - tudakoltam hitetlenül. Még mindig nem voltam képes elhinni, hogy az öcsém szólalt meg a fejemben. Szinte lehetetlenségnek tartottam. - Az első fél évben nem mondhatnám, hogy éltek. A szívük szinte nem vert, épphogy csak néha. Aztán elkezdtünk sárkánydémon energiát adni Kibumnak... - Micsodát? Minjee, ez veszélyes! - kiabálta le a fejét Kris, de anyám csak leintette. - Majdnem húsz sárkányunk áldozta fel magát a hercegért, de azt hittük, feleslegesen. Key nem reagált rá, ezért jöttünk mi ide segíteni. Nem gondoltam, hogy most fog felébredni. - Te nem vagy normális. Ezzel az egésszel lehet, hogy többet ártasz, mint segítesz! - reklamált tovább Kris. A feje már vörös volt az idegtől, és szerintem nem kellett volna sok, hogy anyámra vesse magát. Kettőjükön, Taóval együtt hármójukon kívül senki sem értette, hogy miről beszélnek. Miért jelentene veszélyt Kibum ránk? - Miről van szó? - előzött meg Jonghyun a kérdés feltételében. - Egy démon ha meghal, veszít az emberi részéből. Key négyszer volt halott, szinte semmi nem maradt belőle, csak a démoni része. Már a vizsga után észrevettem, hogy sokkal agresszívabb, és lelkiismeret-furdalás nélkül öl. Most jelenleg a herceg, tehát előfordulhat, hogy egy veszedelmes, hataloméhes gyilkos lett belőle, aki nemcsak az ellenséget, de minket is legyilkolhat, ha olyan kedve van. Nem fogja érdekelni, hogy a barátai, a klánja tagjai vagyunk, csak ölni fog - magyarázta el Kris, miközben már teljes testében remegett a dühtől. Szerintem jobban örült volna, ha az öcsém halott, minthogy egy szörnyetegként kelljen újralátni, akit ezek szerint nekünk kell majd likvidálnunk, ha tényleg így lesz. - De ez nem biztos, lehet, hogy normális lesz, nem? - kérdeztem halkan. Én nem lennék képes bántani Kibumot, még akkor sem, ha az életembe kerülne. Ahogy a mi sárkánydémonjaink, sőt a gyengébbek sem. Felnézünk a hercegre, tiszteljük és szeretjük őt. Hogyan is várhatná el bárki is, hogy megöljük őt? - Fogalmam sincs, Taemin. Viszont ez a hatalmas erő ijesztő, és közeledik - szorította ökölbe a kezét. Félt. Még Kris is félt az öcsémtől, pedig őt nem bántaná, ebben biztos voltam. Az egy év alatt szorosabb kapcsolat alakult ki köztük, mint anyával a tizenhat alatt. Mellette érezte magát a legnagyobb biztonságban. - És még a két ellenség is a nyakunkon van már. Talán egy-másfél nap, mire ideérnek, nekünk meg még tervünk sincs. Nem lesz ez így jó. - Ne pánikoljunk előre. Egy óra múlva megbeszélés, addig ne ölje meg senki a másikat - intett Tao, és Donghae-vel, Kris-szel és anyával elmentek. - Tudtam, hogy él, látod? - fordultam Minho felé, aki csak szorosan magához húzott. De vajon meddig és hogyan? Mi fog történni, ha újra megjelenik?