The prince of demons (Befejezett)

52.rész (Kibum POV)

Hazudtam Taeminnek. Tudom, hogy nem volt szép dolog, de nem tehettem mást. Ő a régi Kibumot szerette volna, azt, aki emlékszik a közös időkre. Tisztában voltam vele, hogy ha ez nem történik meg, akkor elutasítóan fog velem viselkedni, ami nemcsak neki, de a többieknek sem lett volna túl jó. Rám nem nagyon lett volna hatással, mert nem igazán érzékeltem volna a dolgot. De talán pont ezért hazudtam azt, hogy sok mindenre emlékszem, hogy mindenki megnyugodjon vele kapcsolatban. Igazából minden információt Jonghyun és Taemin gondolataiból szedtem össze. Nem is tudom, hogy az fájt-e jobban, hogy a testvérem szemébe kellett hazudnom, aki mindennél jobban megbízik bennem, vagy az, hogy láttam azt a sok szörnyűséget, ami a halálom előtt történt velem. Mondhatni egyáltalán nem volt boldog életem, mégis mindig mosolyogtam, amire képtelen lettem az ébredésem után. Akkor túl naiv és önfeláldozó voltam, de annak az időszaknak vége. Már nem mondhattam azt, hogy az életem árán is megvédeném a démonokat. Nem azért, mert nem tettem volna, hanem mert olyannyira erős lettem, hogy esélytelen lett megölni. A börtönben apámnál furán éreztem magam. Haragudnom kellett volna rá, talán még meg is ölhettem volna, de ezek meg sem fordultak a fejemben. Izgatott voltam, tudom, hogy az voltam, de Taeminéknek úgy tűnhetett, mintha nem érdekelt volna a dolog. Nem tudtam kimutatni a valódi érzéseimet, bármennyire is akartam. Taemin megmondta, hogy egy teljesen érzelemmentes személynek tűnök, de ez csak kívülről van így. Vannak érzéseim. Ugyanúgy tudok örülni a dolognak, tudok szeretni is. De idő kell még, valamennyi biztos. És hogy miért kértem apám szabadlábra bocsájtását? Nem azért, mert megbolondultam, hanem mert adni akartam neki egy újabb esélyt. Esélyt arra, hogy jóvátegye a hibáit, és a maradék idejében visszaszerezze a családját. Nem bocsájtottam meg neki, de gyűlölni sem akartam. - Kibum, Tao keres - hallottam Dreg szárnya alól Jonghyun hangját. A pasimét. Amikor először megláttam, már akkor tudtam, hogy ő számomra egy fontos személy. De nem ismertem fel őt sem. Nekem ő is egy vadidegen démon volt, mint a többiek. Ennek ellenére megbeszéltem vele mindent. Nem akartam, hogy azt gondolja, nincs már köztünk a kapocs, de azt sem, hogy abban a hitben legyen, minden a régi kettőnk között. Láttam a fejében, amit tett velem régebben. A seb még mindig a vállamon volt, de nem érdekelt. A halálom előtt megbocsájtottam neki, összejöttem vele, és összekötöttük az életünket. Nem akartam, hogy megtudja, tudom, mit tett velem, mert akkor csak bűntudata lenne. Ő is kapott egy új esélyt, hogy velem lehessen. - Mit akar? - másztam ki a sárkányom szárnya alól, és hátratűrve a hajam meredtem rá. Meglepődtem, hogy már sötétedni kezdett. - Nem tudom, csak mondta, hogy gyere - vont vállat mosolyogva. Helyes volt. Főleg a kiskutya szemei tetszettek nagyon, és a szépen kidolgozott teste, amit semmi sem takart. - Remek - nyújtóztam ki. – Amúgy miért is hagytad ki ezt az évet az iskolából? - kérdeztem, mikor melléértem, és a kastély felé indultunk. - Tudod, az elején képtelen voltam feldolgozni a halálod. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy tényleg meghaltál. Aztán Jonathannal összehaverkodtunk, kicsit jobban, mint szerettük volna - tördelte az ujjait közben. Nem mondtam neki, de tudtam róla, hogy kavartak. Viszont nem róhattam fel, mert mind azt hitték, meghaltam. - Aztán már nem mentem vissza, gondoltam, majd szeptemberben. Szóval ne aggódj, nem hagytam ott a sulit, csak kellett egy kis idő. De most, hogy itt vagy, már nincs szükségem semmire - mosolygott rám megint. - Akkor jó, örülök, hogy így gondolkozol. - Kibum, lehet egy kérdésem? - állt meg hirtelen. - Mondjad. - Gondolom, tudsz róla, hogy Jonathannal is együtt voltál, hogy szerettétek egymást - kezdett bele. - Igen, láttam a képeket. De miért kérdezed? - Tudod, én csak pár évezredig élek, te viszont nagy valószínűséggel örökké, hiszen a Sátán lettél. Van esély rá, hogy utána újra összejössz vele? - Zavarban volt, de nem úgy vettem észre, mintha félelemből kérdezte volna ezt. Inkább reménykedett benne, hogy igent fogok válaszolni. - Nem tudom, Jonghyun. Rengeteg idő van még addig, az is lehet, hogy meg sem éljük. Erre nem tudok válaszolni, majd az idő múlásával alakul. Meg nem is ismerem most őt, nem tudom, mi lesz - próbáltam ésszerű választ adni neki. Hazudni viszont nem hazudtam, mivel Jonathannal egy szót sem beszéltem még. Hiába volt mindig a sárkányokkal, ő szerintem direkt nem akart közeledni felém. Jonghyun emlékeiben láttam, hogy Jonathan lemondott rólam addig, ameddig ő él. - Értem, akkor mit szólnál ma egy közös programhoz? - lelkesedett be, közben újra elindultunk. - Szerintem nincs akadálya - futottam át fejben a fontos dolgokat, de egyik sem volt annyira jelentős, hogy elutasítsam a meghívását. - Akkor egy óra múlva találkozzunk a kapunál - adta meg az információkat, majd kikerülve Taót elsietett. Nagyon boldog volt, szinte madarat lehetett volna fogatni vele. - Minden rendben? - lépett elém Tao. - Persze, minden a legnagyobb rendben - bólogattam nagyokat. - Apádat elengedték. A riporterek úgy tudják, hogy egy kis magányra volt szüksége, ezért elutazott. Most a lakásán van, ahova a cuccai lettek szállítva. Azért mi megfigyelés alatt tartjuk, nehogy valaki, aki az ellensége lett, kárt tegyen benne - hadarta el az egészet, én pedig pislogva figyeltem, hogy mindent megértsek. - Köszönöm, ez kedves tőletek. - Ne köszönd. Nekem kéne hálásnak lennem, amiért megmentetted az életem. Neked köszönhetően végre együtt lehetek Krisszel - kezdett el hálálkodni, amire nem igazán tudtam reagálni. - Ennek örülök - nyögtem ki ennyit. - Amúgy jó lenne, ha végre használatba vennéd a szobád. Most már tudhatod, hogy itt senki sem az ellenséged. Dregnek és neked is sokkal kényelmesebb lenne, amikor itt lent vagy. Fent pedig egy egész villád van. - Igen, terveztem, hogy ma már bent töltöm az éjszakát - vallottam be neki. Bár sokkal jobban szerettem a sárkányom közelében aludni, be kellett látnom, hogy elég gyerekesnek tűnhet. És rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem akarnak megölni, habár látszik, hogy tartanak tőlem. - Ennek örülök. Éjfél körül megyünk vadászni, te is jössz? - Szerintem én külön megyek, nem szeretném, hogy esetleg valami baj legyen belőle. - Elvileg régen sem szerettem, ha étkezés közben a közelemben voltak, nem tudhattam, hogy ez mennyiben változott. Egyedül Jonathant engedtem magamhoz, de féltem, hogy talán vele is végeznék most. - Ahogy szeretnéd. Megyek, megbeszélem Chanyeolékkal is a mai estét. Jó szórakozást Jonghyunnal - kacsintott egyet, és ő is otthagyott. Tíz perccel a megbeszélt időpont előtt léptem ki a szobámból. Nem kerítettem nagy ügyet az egész készülődésnek, csak lezuhanyoztam, és felhúztam egy egyszerű kék farmert és pólót. Mondhatni ez volt az első randim, mivel Jonghyunnal előtte nem volt. Fogalmam sem volt, milyen is az. - Mész valahova? - lépett be Kris. Tudtam, hogy jön, mert éreztem, ezért nem is lepődtem meg rajta. - Jonghyunnal lesz...randim - nyögtem ki nagy nehezen. Annyira fura volt, hogy egy olyan pasival megyek el, aki már régen a pasim. - Így? - mutatott végig rajtam. - Valld be, meg sem próbáltál normálisan kinézni - csóválta meg a fejét. - Ezeket vedd le! - parancsolt rám, mielőtt egy szót is szólhattam volna. - Tudod, te a fenti világban egy elég közismert személy vagy, próbálj is meg úgy kinézni, főleg, ha ennyi menő cuccod van - nyitotta ki a nagy szekrényt, és derékig elmerült a felakasztott ruhák között. - Tudod, hogy nem igazán foglalkozom ilyenekkel - morogtam halkan, egy szál alsógatyában ülve az ágy szélén. - Akkor majd fogsz. Ezeket vedd fel - nyomott a kezembe egy sötétkék rövidujjas inget egy fehér farmerrel és cipővel. - Rendben - adtam meg magam, és újra felöltöztem. - Még kezdünk valamit a hajaddal - kapta el a karom, és meg sem várva, míg belebújok a cipőmbe, már a fürdőben voltunk, ahol egy kiló hajlakk került a fejemre, aminek segítségével sikerült belőni a frizurám is. - Kész vagyok? - kérdeztem lassan az ajtó felé hátrálva, ha esetleg menekülnöm kellene. - Ezt még tedd majd fel. Most pedig siess, mert késésben vagy - lökött meg finoman, kezembe nyomva a napszemüveget. - Ha nem szórakoztál volna, már kész lettem volna - mordultam rá, de ő csak röhögve tolt kifelé. Valahogy úgy vettem észre, hogy azok, akikkel régen jóban voltam, egyáltalán nem tartottak tőlem. Simán beszóltak, lökdöstek és viccelődtek velem, nem foglalkozva azzal, hogy egy csettintéssel az életüket vehetem. - Hmmm...csak tíz percet késtél, az még megbocsájtható - fogadott vigyorogva Jonghyun a kapunál. Rajta egy fekete ing volt, aminek a felső két gombja nem volt begombolva, és egy fekete koptatott farmer. Nagyon jól állt neki ez is. - Kris elkapott, bocsánat. Hova megyünk? - álltam mellé, mivel gondoltam, vele kell teleportálnom. - Meglepetés - nyúlt a kezem felé, hogy megfogja azt, de félúton megállt. Bizonytalanul nézett rám, mire helyette cselekedtem, és én fogtam meg az övét. - Elvileg a pasim vagy, mi tart vissza? - tettem fel a költői kérdést, amire nem is válaszolt, csak a száját harapdálta. - Jonghyun, ne szórakozz már! Viselkedj úgy, ahogy régen, ne foglalkozz vele, hogy mit reagálok. Ha nem tetszik, úgyis kitekerem a nyakad - sóhajtottam. Rajtam szerencsére nem látszott, hogy mennyire zavarban vagyok, és áldottam is az eget, hogy nem tudok érzelmeket kimutatni. - Te aztán tudod, hogyan kell biztatni az embert - nyelt egy nagyot, majd teleportáltunk is. Jisub... vagyis az én villámnál kötöttünk ki. Jonghyun emlékeiből felismertem a helyet - Minek ide kellett hoznom, mi van, ha emlékezni fog arra, amit tettem? - hallottam meg hirtelen Jonghyun gondolatait, pedig nem is csináltam semmit. Nagyon ideges volt, hogy mit reagálnék arra, ha megtudnám. - Az a múlt, nem kell foglalkozni vele. Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Arra koncentrálj, hogy most mi van. Itt vagyok veled, kéz a kézben, egy új esélyt adva neked. Használd ki, ahelyett, hogy azon rágódsz egyfolytában, hogy mi lesz, ha - fordultam felé, miközben ezt mondtam neki. Jonghyun nagyra nyílt szemekkel fürkészett. - Emlékszel? - Egy-két fontos dologra igen. De nem érdekel, érted? Nem akartam elmondani, mert nem akarom, hogy bűntudatod legyen. Ha nem tudsz továbblépni azon, és azon, hogy a karjaidban haltam meg, akkor nincs közös jövőnk - próbáltam egy kicsit beijeszteni, hátha belátja, hogy mennyire nem érdekel az, ami volt. - Továbblépek, ígérem - húzta ki magát határozottan, majd a következő pillanatban magához rántott egy csókra. Lefagytam. Annyira hirtelen történt, hogy reagálni sem tudtam, csak álltam, és vártam, hogy befejezze. Nem volt rossz, egyáltalán nem, csak meglepett, nagyon. - Izé... bocsánat, én csak... - kezdett el mentegetőzni, de most én voltam az, aki betapasztottam a száját. Persze ő is meglepődött, de neki sikerült felvennie a fonalat, és pillanatok alatt vette át a domináns szerepet, utat törve a nyelvével, hogy forró táncba hívja az enyémet. Eszembe sem jutott volna, hogy a közeljövőben megcsókoljam magamtól, de ezt váltotta ki belőlem a csókja. Szinte felforrósodott tőle a testem. - Kibum, befelé - vált el tőlem gyorsan, és kis híján belökött a bejárati ajtón. Egy pillanatig nem értettem, miért tette, de amikor a kezemre néztem, megértettem. Akaratlanul is felvettem a démoni alakom. - Ez - mutattam magamra - a te hibád –, majd Jonghyunra. - Mindjárt gondoltam - bólogatott egyetértően, majd újra megfogta a kezem, és elindultunk. - Hova is megyünk? Előre szólok, csóknál több nincs - szegeztem le, hogy tisztában legyen vele. - Nem vagyok bunkó, hogy az első randinkon ágyba vigyelek - forgatta meg a szemeit, és szorított egy kicsit a kezemen. – Amúgy boldog vagy? Vagy unod az egészet? Ahhh... tudod, mennyire zavaró, hogy fogalmam sincs, milyen hangulatban vagy? Nem tudom, hogy mit váltott ki belőled a csók, vagy hogy egyáltalán milyen kedved van - csattant fel hirtelen hangosan. Nem ő volt az első, aki ez közölte velem, mégsem tudtam tenni ellene. - Jonghyun, akkor használd a kapcsot. Szerinted miért van? Össze vagyunk kötve, szellemileg és lelkileg is. Rémlik? Minden, amit a másik iránt érzünk és gondolunk, azt ő is - emlékeztettem. Én tudtam, hogy akkor boldog volt és szeretett engem. Számára még mindig én vagyok a legfontosabb, ezért nem is érdekelt, hogy mi volt régen. - Tudom, de szerettem látni a mosolyod, a könnyeid, vagy azt, amikor elvörösödtél zavarodban. - Kell egy kis idő, nekem ez most olyan, mintha újratanulnék mindent. Na de menjünk már - próbáltam lezárni ezt a beszélgetést, mert nem igazán volt értelme. - Várok, rád bármeddig - mondta, és elindultunk végre befelé. Még mindig nem tudtam, hogy mit keresünk a villában, és ez kezdett dühíteni. Valamiért nem szerettem, ha titkolóznak előttem. Végül a kis bártermünk előtt kötöttünk ki. Jonghyun kinyitotta az ajtót, de bent vaksötét volt, így egy pillanatig semmit sem láttam. - Meglepetés - kapcsolódtak fel hirtelen a lámpák, felfedve ezzel a bent várakozó tömeget. Ott volt mindenki, gondolom, akikkel régebben jóban voltam. A sárkányok, Kris, Tao, Jisub, Minhee, az angyalok is, akikkel régebben szoros baráti viszonyt ápoltunk, és még az apám is. És hogy mit reagáltam? Meghatódtam, komolyan. Kedves volt tőlük, hogy így összedolgoztak, és megleptek. Igazán jó barátok voltak. - Te most komolyan sírsz? - fordult felém Jonghyun. Sírtam? Egyik kezemmel az arcomhoz nyúltam, és tényleg nedves volt. Észre sem vettem. - Úgy néz ki - töröltem meg gyorsan az arcom. Nem azért, mert szégyelltem, csak nem illettek oda. - Gondoltuk, most, hogy végre nyugtunk van, megünnepeljük a visszatérted. Amolyan köszönetként. Nélküled nem sikerült volna az angyalokkal a szerződéskötés, és most sem éltük volna túl a harcot, ha te nem jössz. És habár te lettél a leghatalmasabb alvilági lény, nekünk mindig is az a Kibum maradsz, aki voltál. Egy fontos személy az életünkben, egy barát, vagy egy fontos családtag, ha így jobban tetszik. Mi mind nagyon hálásak vagyunk neked, hercegünk - fejezte be a beszédét Kris, majd hajoltak meg mind egyszerre, még mellettem Jonghyun is. Nem voltam képes megszólalni. A torkomban csak egy hatalmas gombóc keletkezett, ami meggátolt benne. Nem emlékeztem arra, hogy mit tettem, de ők igen, és hálásak voltak érte. - Kedves tőletek... - kezdtem bele, miután megköszörültem a torkom. - Sok mindenről nem tudok, de biztos vagyok benne, hogy nélkületek nem sikerült volna. Ti adhattatok erőt ahhoz, hogy megtegyem azokat a dolgokat. Köszönöm, hogy a történtek után sem távolodtatok el tőlem, és hogy nyíltan a szemembe mertétek mondani, amit gondoltok - utaltam ott Jonghyunra és Taeminre. - Megígérem, hogy ezután is minden tőlem telhetőt megteszek, hogy fenntartsuk a békét az angyalokkal, és megvédjelek titeket a veszélyektől. Ezért vagyok én, hogy jobb életünk legyen - köszöntem meg nekik én is mindent, amit nekik köszönhettem. Igazi barátok voltak. - Akkor kezdődjék a szórakozás! - visította el magát Chanyeol, mire elindult a zene, Jonathan pedig a kezembe nyomott egy pohár bort. - Jól érzed magad? - állt meg mellettem, és figyelte velem a többieket. - Persze - biccentettem. - Hogy álltok Jonghyunnal? - Igazából sehogy. Nekem még idő kell - vallottam be neki, bár a csókról nem szóltam semmit. Valahogy nem akartam Jonnynak erről beszélni. - Értem, szórakozz jól - simította meg a karom, és eltűnt a tömegben. Kicsit zavaros volt a beszélgetésünk, de valamilyen szinten megértettem őt, hiszen ő is szeretett, talán jobban is, mint Jjong, bár nála nem tudtam érzékelni semmit, mivel vámpír volt. - Gyerünk már, Kibum. Neked kell összeadnod őket, nem hiszem el, hogy késni fogsz! - kiabált a telefonba Jonghyun. Egy év telt el a harc óta, és eljött Taemin esküvőjének a napja. A bátyám hozzámegy Minhóhoz, és mivel én vagyok a herceg, ezért a démoni hagyományokat követve nekem kellett összeadnom őket. Szegény Minhót, mikor megtudtam, kis híján megfenyegettem, hogy ha egy hajszála is meggörbül Taeminnek, akkor kínhalált fog halni. De szerencsére megnyugtattak, hogy nála jobb pasit nem is találhatott volna a bátyám, mert ő mindig mellette van, és nagyon szereti. - Sietek, de ezt a göncöt felvenni egy rémálom - morogtam, miközben a kék palástot próbáltam magamra erőszakolni. Kész idiótának éreztem magam abban a hacukában, de elvileg hercegként ilyenekben kellene járnom. Na, ez felejtős. - De szerencsétlen vagy - jelent meg hirtelen mögöttem, a frászt hozva rám. - Köszönöm - forgattam meg a szemeim. - Már mindenki ott van, még a pár is, te meg sehol. Nekem égett a fejem miattad. Na, induljunk! - parancsolt rám, miután segített, és már teleportáltunk. Tényleg csak rám várt mindenki. Taeminék is a helyükön voltak már. - Ez a szokásod valahogy nem maradt el - sóhajtotta Kris, miközben mellém lépett, és az asztalom mögé kísért, leváltva Jonghyunt, aki Minho mellett maradt, mert a tanúja volt. Taeminé pedig Chanyeol lett. Régen talán fura lett volna az angyalokat és démonokat egy helyen látni, de ez már teljesen megszokott lett mindenki számára. Még apánk is ott volt. Meglepő, de a bátyám hívta meg személyesen. Bár elvileg nem bocsájtott meg neki, ő is próbált adni neki egy esélyt, még ha nehezebben is ment neki. Taemin villája nagyon szépen fel lett díszítve az alkalomra. Mindenhol hófehér rózsák voltak. A sátor lábain, az asztalokon és a földön is. A székek díszhuzata viszont fekete volt. Nem azért, mert gyászolni akartak, hanem mert ez a két szín jelképezte a két fajt. A fehér az angyalt, a fekete pedig a démont. Látszott, hogy Taemin nem felejtette el, hova is tartozott előtte. A vendégsereg elég nagy volt, persze csak démonokból és angyalokból állt. Mivel a melegházasság Koreában még nem elfogadott, ráadásul egy elég híres személyről volt szó, ezért az egész ünnepséget hatalmas titokban szerveztük le. De még így is vagy kétszázan voltunk. Még a kis Lucca is ott volt, akiért a halálom előtt rajongtam. Már nem hat évesnek nézett ki, inkább tizenötnek. Rengeteget változott. A vendégek mind fekete öltönyt viseltek a vőlegénnyel együtt, Taemin pedig talpig hófehér öltönyben volt. Elképesztően jól néztek ki egymás mellett. Ahogy ott álltam előttük, és mondtam a Kris segítségével megírt szöveget, teljesen elérzékenyültem. Démonok között ritka volt az esküvő, mivel nálunk a kapocs sokkal fontosabb és érzelmesebb. Csak akkor történik ilyen, ha a fenti világban akarnak házasságban élni, és most, mivel köztük soha sem alakulhat ki ez a bizonyos kapocs, hiszen Taemin valahol mindig is angyal marad, ez pedig gátolja őket. - Minho, akkor most húzd fel a gyűrűt Taemin ujjára - mondtam a monoton szöveget, Minho pedig elvette a tartóról az egyik aranygyűrűt, majd a szerelméhez fordult. - Szeretlek téged, mert megértesz engem, szeretlek, mert kedves vagy, szeretlek, mert örülsz, ha örömöm van, szeretlek, mert kiegészítesz. Imádlak a nagy szíved miatt, amibe befogadsz engem és családomat. Most pedig kérlek, add a kezedet, hogy felhúzzam az örökké tartó hűség jelképét az ujjadra, miközben elmondom a házasság megpecsételéséhez a fogadalmamat. Szeretni foglak, bátorítani és becsülni, kitartok melletted jóban-rosszban, és lemondva mindenki másról hajlandó vagyok sírig tartó, örök hűséget esküdni neked. - Ezután felhúzta az ujjára. Gyönyörű beszéd volt, szinte mindenki meghatódott tőle, főleg, hogy sokan nem gondolták, hogy ennyire érzelmes is tud lenni. Pedig elvileg mióta a bátyám is az alvilágba került, teljesen megváltozott. Jó irányba, természetesen. - Taemin, most téged kérlek meg, hogy húzd fel a gyűrűt Minho ujjára, és mondd el a fogadalmad - intéztem a szavakat felé, aki ugyanúgy fogta a gyűrűt, és a párjához fordult. - Fogadom, hogy őrülten szeretlek. Akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz, hiszen a legnagyobb akadályt már hátrahagytuk. Köszönöm, hogy a legnehezebb időkben is kitartottál mellettem, és segítettél mindent átvészelni a szerelmeddel. Fogadom, hogy én is mindig kitartok melletted, és szeretni foglak, amíg csak élek - mondta el a fogadalmát, és Minho ujjára került a gyűrű. - Hercegi jogomnál fogva kijelentem, hogy mostantól férj é...házastársak vagytok - javítottam ki gyorsan magam. - Most már megcsókolhatjátok egymást - zártam le a szertartást. Az ifjú pár között elcsattant az a bizonyos csók, mire mindenki tapsolni kezdett, néhányan még fütyültek is. - Sok boldogságot - léptem melléjük, majd mindkettőt szorosan megöleltem. Bevallom, Minhót egy kicsit erősebben, csak hogy érezze, mennyire kell tartania tőlem, ha a bátyámnak baja esne. Utána magukra hagytam őket, engedve a násznépet is gratulálni. - Szia, Kibum - lépett mellém Lucca. - Mi a helyzet? - próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de az még mindig nehezen ment. - Semmi sok. Szép volt a szertartás. Neked mikor lesz esküvőd? - kérdezte vigyorogva. - Velem soha - jelent meg mellettem Jonghyun, és válaszolt helyettem. - Értem. Majd beszélünk Kibum – vigyorgott, és otthagyott minket. Lucca nem szerette Jonghyunt, ő inkább Jonathannal szeretett volna látni. Féltett Jjongtól. - Szeretlek szerelmem - fogta meg a kezem Jonghyun. - Én is szeretlek - adtam egy hosszú csókot neki. - Akkor menjünk, élvezzük ki azt a bizonyos közös időt, amit ígértél - kacsintott egyet. - De hát most kezdődik a lagzi - mutattam a sok ember felé. - Szerintem neked sincs hozzá túl nagy kedved - mondta ki, amit gondoltam. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. Nem igazán voltam oda a nagy felhajtásért, de azért kicsit sajnáltam Taeminéket, hogy nem akartam maradni. - Na, akkor pucoljunk - szorítottam meg a kezét, és hátat fordítva a bulinak, a kapu felé sétáltunk. - Hova mentek? - állta az utunk Kris keresztbe font karral. - Angolosan távozunk - adtam neki rövid választ, amin csak röhögni tudott. - Ahh...veletek mindig csak a gond van. Herceg vagy, erre lelépsz a saját testvéred esküvőjéről. Meddig? - adta meg magát sóhajtva, mikor ráeszmélt, hogy nem igazán tud mit tenni. - Egy kis idő. Talán pár hónap, de lehet, hogy egy év – válaszoltam. - Megértelek. Ez az év húzós volt számodra is. Hercegként elég sok dolgod volt mostanában. Megérdemled, hogy kipihend magad. Jó szórakozást. Majd mi figyelünk mindenre - veregette meg a vállam, és utunkra engedett. - Ha bármi van, csak szólj – intettem neki vissza. Egy kis idő az alvilágtól és Koreától távol, kettesben azzal, akit szeretek... Boldog voltam. Talán életemben először mertem kijelenteni ezt, de így volt. Megtanultam, hogy minden rosszban van valami jó, csak meg kell találni. Sajnos általában ezt nem vesszük észre, mert a rosszat sokkal előbb meglátjuk, mint a jót. Én tanultam ebből, és már csak a jóra próbálok koncentrálni. A családra, barátokra és a pasira, aki ellopta a szívem. És ha visszatérek, akkor is csak arra fogok koncentrálni, hogy a körülöttem élőknek is ugyanilyen nyugodt életet teremthessek, ameddig csak megtehetem.

THE END