The prince of demons (Befejezett)

16.rész

Barátnő? Nem hiszem el, hogy eltitkolta a csaját előlem. Ő volt az, aki azt akarta, mondjunk el egymásnak mindent, erre pont ugyanazt csinálta, mint én. Bár szerintem engem jobban meg lehetett érteni. - Örvendek a találkozásnak. Bár Jonghyun elfelejtett megemlíteni téged – néztem az említettem felé. Sekyung ugyanígy tett, csak ő még keresztbe is fonta a karjait. Le sem tagadhatta volna, hogy ő is démon. Már a szemével is képes lett volna ölni. - Mi az, hogy elfelejtettél megemlíteni? – kérdezte hisztérikus hangon. Hát, a csajtól már ott égnek állt a hajam. - Én izé... nem, csak... – kezdett el dadogni a haverom. Nem sajnáltam, kicsit sem. - Hallgatlak, Kim Jonghyun! – követelőzött a lány. Más helyzetben már röhögtem volna, de e helyett legszívesebben meggyilkoltam volna Jjongot. Nem azért, mert féltékeny voltam. Miért is lettem volna az, csak a legjobb barátom volt. Inkább csak féltem, hogy ezentúl kevesebb időt tudunk majd együtt tölteni. - Én azt hiszem, visszamegyek a szobámba – vágtam a vita közepébe. - Inkább gyere fel velünk a városba – javasolta Sekyung. - Nem lehet. Jisub egy hét szobafogságra ítélt. Annyira egy marhaság – forgattam a szemeim. - Hogy beszélhetsz így a fejedelem döntéséről? – kérdezte ijedten, gyorsan körbenézve. - Nyugodj meg, nincs semmi baj, neki szabad – simogatta meg a lány vállát Jonghyun. - Mert? – akadt ki újra. Ha nem sajnáltam volna a szőke hajszálaimat, akkor tuti ott helyben téptem volna ki az összeset tőle. - Mert az unokaöccse – puszilta arcon Sekyungot Jonghyun. - Ja, így már mindent értek – könnyebbült meg. - Akkor jó. Nektek meg jó szórakozást – húztam mosolyra a szám, és intettem nekik, mielőtt otthagytam őket. Kivételesen áldottam a bácsikámat, hogy büntetést szabott ki rám, mert legalább nem kellett elmennem velük. A szobában nem tudtam mit csinálni. Unalmamban lezuhanyoztam, és bebújtam a jó meleg takaró alá, hogy aztán ott jártassam az agyam minden szarságon. Kezdve a démoni életemen, ami röviden összefoglalva eddig annyi volt, hogy máshogy nézek ki, mint a többiek. Az életem többszörösen is veszélyben volt, és a hang a fejemben azt akarta, hogy az legyek, ami. Hát, ezek mind nem túl jó dolgok. Ami az előnyt illeti, lett egy bácsikám, akivel éppen feszült volt a hangulat, és megtudtam, hogy a legjobb haverom életben van. Ezeket végiggondolva mégis arra vágytam, hogy bárcsak meghaltam volna attól az autótól. Akkor nem kellett volna egy Tao nevű démontól tartanom, meg a saját társaimtól sem. Ezeken gondolkoztam, de közben sikeresen elaludtam. - Kibum, gyere le enni – ébresztett Donghae. - Hagyj aludni, kösz – morogtam, és fordultam is a másik irányba. - Jisub is lent van, szeretné, ha jönnél – próbálkozott tovább, de nem foglalkoztam vele. Nem akartam egy asztalnál ülni sem Jisubbal, sem a kis párocskával. Inkább éhen haltam volna. Hallottam, hogy csukódik az ajtó. Szerencsére feladta. Újra kényelmesen elhelyezkedtem a takaróm alatt, és már készülődtem az alvás folytatására, amikor kivágódott az ajtóm. Ijedten ugrottam fel. - Minho, miért akarod betörni az ajtómat? – kérdeztem nagyokat pislogva. - Lejössz enni! – parancsolt rám, válaszra sem méltatva. Erre csak sóhajtottam egyet, és visszadőltem. - Nem vagyok éhes – mondtam a párnába. - Aha, persze – dünnyögte, és közben éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Ösztönösen húzódtam a másik oldalára, hogy minél messzebb legyek tőle. – Ennyire félsz tőlem? – kérdezte komoly hangon, mire komótosan felé fordultam. - Megkínoztad azt az embert. Ő nem játékszer, hogy így bánj vele - tudattam vele a problémámat. - Az antilop is antilop, mégis játszik vele az oroszlán – vágott vissza. - Ez nem ugyanaz, Choi – ültem fel, és mérgesen néztem rá. - Mert miért nem, Kim? Az oroszlán nem érez szánalmat, amikor öl. Ő csak az életben maradást tartja szem előtt. De mondhatnám példának a rablót is, aki megöli mondjuk a bankárost. Ő ember, és csak azért öl, hogy neki jobb legyen. Nem gondol arra, hogy a másiknak mi a jó vagy a rossz. – Összezavart, mert részben igaza volt, de részben nem. - Az oroszlánok nem emberek, a betörőknek meg nincs ki mind a négy kerekük. De mi emberek vagyunk – érveltem még mindig az én álláspontom mellett. - Nem, Kibum, a démonok hetven százaléka születése óta az, ami. Ti vagytok a kivétel, akik valamennyi ideig emberként éltetek. Nektek ezért más a felfogásotok, mint nekünk. A démonok olyanok, mint a nagymacskák. Azért ölünk, mert ebből élünk. Az emberek, a mi szemszögünkből nézve, a táplálékláncban alattunk állnak. Ezt el kell fogadd. Nem mondom azt, hogy úgy gyilkolj, mint mi, de törődj bele, hogy már te is közénk tartozol. Most pedig gyere le enni, kérlek – fogta meg a kezem, de én kihúztam az övéből. - Még mindig nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem, de a hasam közben elárult. - Ezt a hazugságot legközelebb egyeztesd a gyomroddal is – mutatott a kis árulóra. – Nem kell foglalkozz Jonghyunékkal. Elhiszem, hogy rossz őket együtt látni, de ez van – vont vállat. - Mi van? Engem nem érdekel ő meg a csaja! Örülök, hogy boldog a haverom! – kezdtem el védeni magam, talán kicsit magasabb hangon. - Anyukád sosem mondta, hogy nem szép dolog hazudozni? – vonta fel a szemöldökét. - Nem hazudok, nincs miért – feleltem nyugodtan. - Bele vagy zúgva Jjongba, ezt mindenki látja – húzta el a száját. Nem értettem, miről beszél. Én nem voltam szerelmes, soha nem is gondoltam rá úgy. Jó, néha tovább néztem a kelleténél, és zavarba is tudtam jönni a közelében, de ettől még nem éreztem iránta többet, mint testvéri szeretetet. - Ez marhaság. Csak már régóta ismerem. Én nem vagyok meleg – mondtam teljesen őszintén, legalábbis én tényleg nem éreztem magam annak. Mondjuk még szerelmes sem voltam azelőtt soha, nekem ezek kimaradtak, mert minden időmet Jonghyunnal és a srácokkal töltöttem. - Te tudod, nekem aztán mindegy – állt fel mellőlem, és az ajtó felé ment. – Tudod, ha most nem jössz le enni, akkor Jjong egyből azt fogja hinni, hogy a csaja miatt – fordult vissza. Utálatosan néztem rá, de sikerült meggyőznie. Szótlanul sétáltam mellette az étkezőbe, egészen, amíg a kedvenc haverjaim meg nem állítottak. - Kibumie, hogy van a kis kedvencünk? – kérdezte Taeyang, de csak tisztes távolságból, köszönhetően Minhonak. Vele nem mertek kötekedni. – Na, elvitte a cica a nyelved? – vágott szomorú arcot, amin a többiek jót nevettek. Engem csak a hideg rázott ki. Rettegtem tőle és a bandájától. Jisubéknak pedig igazuk volt. Ha közülük húz ki valaki, akkor jobb, ha előre megásom a sírom. - Akadjatok le róla. Nem tehet róla, hogy a fejedelem a rokona. Most pedig húzzatok! – szólt rájuk Minho. - Máris megyünk – mosolygott rá Taeyang. – Remélem, várod már a jövő hetet, mert akkor megtudod, hogy melyikünk fog megölni téged – kacsintott egyet, aztán elmentek mellettünk. Ijedten néztem utánuk. - Ne foglalkozz velük – tette a vállamra a kezét Minho. Válaszként csak bólintottam egyet, aztán mentünk az asztalunkhoz. Bekászálódtam Jisub mellé, de nem szóltam semmit. Nem voltam beszédes hangulatomban. A következő négy napban ugyanez volt. Estig edzettem Minhoval, megtanulva az átváltozás rejtelmeit, és a surend használatát. Igaz, még bőven volt mit csiszolni rajta. - Te is jössz ma kajálni? – kérdezte az edzésünk végén Minho. Még bírtam volna nélküle, de úgy gondoltam, hogy a vizsga előtt nem hagyom az utolsó pillanatra. - Igen, jövök – adtam rövid választ. - Olyan fura lettél, már nem is ökörködsz annyit, amennyit eddig – vetette a szememre. - Bocsi, csak egyfolytában a vizsga jár a fejemben, nem nagyon szeretnék meghalni – motyogtam fáradtan. - Nyugi, nem fogsz. Elintéztük Jisubbal, hogy mindenképp mi húzzunk téged. Kicsit csalunk – vigyorgott büszkén. Rettentően megkönnyebbültem, és az életkedvem is egyből visszatért. - Nem lesz belőle gáz? – kérdeztem mosolyogva, de igazából nem is érdekelt. - Dehogyis lesz. Jisub a fejedelem, senki nem fog tudni róla – veregetett vállon. – Menj, pihizz kicsit, másfél óra múlva megyünk fel. – Jókedvűen el is indultam a szobám felé. Még az sem rontotta el a kedvem, amikor megláttam Jonghyunt a barátnőjével. - Sziasztok – integettem nekik boldogan. - Szia – intett vissza Jjong, majd újra egymáshoz tapadtak. Csoda, hogy a csaj még nem nyelte le szerencsétlent. A szobámba érve egyből az esti programnak megfelelő ruhát kerestem össze, majd a fürdőmbe caflattam, ahol vettem egy jó forró zuhanyt. - Nem fog zavarni a hang? – kérdezte a bácsikám, mielőtt átteleportáltunk volna. - Erre nem tudok válaszolni – vontam vállat. A hanggal kapcsolatban nem voltak teljes információim. Akkor jelent meg a fejemben, amikor éppen kedve volt. Annyi volt csak biztos, hogy folyamatosan keresett. - Akkor menjünk! – fogta meg a karom, pillanatokkal később pedig már a sötét utcán álltunk. - Jisub, mehetünk ma mi is magával? – kérdezte Taeyang. Kétségbeesetten néztem Minhoékra, majd vissza Jisubra. - Ha szeretnétek, gyertek – egyezett bele. Taeyang győztes vigyorral sétált el mellettem. A vadászat eleje nem volt vészes. Taeyang sikeresen bemutatta a sajátos gyilkolási módszerét, ami ütötte Minhoét. Szerencsére Jisub tanult a múltkori esetből, és nem kényszerített, hogy végignézzem. Jonghyun Sekyunggal együtt ment. Akin meglepődtem, az Minho volt. Nem kínozta, nem hagyta szenvedni az áldozatát, egyszerűen leszúrta, majd átvágta a torkát. A többiek is döbbenten bámulták. - Szia - állt meg mellettem... Kris. - Szia – csillantak fel egyből a szemeim, és odabújtam hozzá. - Ennyire hiányoztam? – kócolta megint össze a hajam. - Aha – bólogattam, mint a bólogatós kiskutya. – Megint csak véletlenül jártál erre? – kérdeztem kíváncsian, de biztos voltam benne, hogy a válasz nem lesz, vagy ha igen, akkor hazudik. - Hát... gondoltam, megnézem, hogy vagy – nyekeregte. - Ez aranyos volt, de semmi bajom – vigyorogtam vidáman. - Hang? – halkult le, hogy Taeyangék ne hallják. - Itt van, alig párszáz méteres körzetben. De nem beszél, csak követ. Még csak fenyegetésnek sem érzem, hogy a közelemben van – válaszoltam halkan. Nem hazudtam neki, mert tényleg éreztem, hogy ott van. A tekintete belevésődött a hátamba, és ha akart volna, lyukat égethetett volna belém. - Kris, de jó látni – nyújtotta a kezét Jisub. - Én is örülök – ráztak kezet. - Elviszed megint Kibumot? – kérdezte a bácsikám, de most semmi gorombaság nem volt a hangjában. Inkább reménykedett, hogy megyek Krissel. - Ha ő is szeretné, akkor igen – nézett rám várakozóan. - Szeretnék – feleltem egyből. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elmentem Krissel, és nem kellett Taeyang és a bandája közelében lennem. - Mikor lesz a vizsga? – törte meg a hosszú csendet Kris. - Öt nap múlva – sóhajtottam, és még a hideg is kirázott. - Mennyire vagy felkészülve? – kérdezősködött tovább. - Semennyire. Minhoval erőteljesen próbálkozunk, de még csak a surendet is félig tudom használni – panaszkodtam neki. - Követ még? – érdeklődött, és láttam rajta, hogy kíváncsi. - Iigen – mondtam bizonytalanul. Valami nem stimmelt Krissel. Már az is fura volt, hogy bőven a vadászterületen kívül jártunk már. Bíztam benne, mert tudtam, hogy mindenáron megvédene, ha baj lenne, de azért kezdtem félni is egy kicsit. - Próbáltál már beszélni vele? – jött az újabb fura kérdés. – Ülj le közben, csak nyugodtan – mutatott az egyik betondarabra. - Kris... mit akarsz? – Kezdtem megijedni, és eszem ágában sem volt leülni. Ő mondta, hogy ő a rosszakkal volt egy ideig, lehet, hogy megint nekik dolgozott. - Csak beszélgetni akarok veled komoly dolgokról és a hangról – próbált megnyugtatni, de én cseppet sem voltam erre képes. Féltem, hogy akármelyik pillanatban bekeríthetnek Tao csatlósai, vagy megjelenhet a hang tulajdonosa, hacsak nem... - Te vagy a hang! – mutattam rá remegő kézzel. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő lesz az. Kris volt az egyetlen, aki első alkalommal is elhitte az egészet, és ha a közelemben volt, akkor megszűnt. Csak ez az egy magyarázat volt rá, különben nem kezelte volna olyan nyugodtan az egész helyzetet, ahogy csinálta. - Én? Hidd el, hogy nem én vagyok az. De ha nem hiszel nekem, akkor szólj neki, kérd meg, hogy lépjen veled kapcsolatba. Lépjen ide eléd, és magyarázza el a dolgokat. Amúgy is ezt szeretné – mondta nyugodt hangon, amivel bennem csak nagyobb lett a rémület. – Nem akar bántani téged, Kibum. Ezt nem azért mondom, mert ártani akarok neked, hanem mert ez az igazság. Csak hallgasd meg őt, kérlek – erősködött tovább. Tanácstalanul ültem le a betonra, mert akármi történt is volna, egyedül nem tudtam volna győzni. – Szólj neki. Csak kérd meg, hogy jöjjön ide – kért meg utoljára. Kételkedve néztem rá. - Mégis mit mondjak neki? Héj, hang, gyere ide? – kérdeztem hangosan, de közben már hisztérikusan nevettem is kínomban. – Ha annyira értelmes, akkor erre nem fog... kezdtem bele, de a látvány belém fojtotta a szót. Soha nem gondoltam volna, hogy ő lehet az. Egy pillanatig ledermedtem, és még a szám is tátva maradt, aztán mégis elröhögtem magam. - Másra számítottál, igaz? – kérdezte unott hangon, de még mindig csak úgy, hogy én halljam a fejemben.