Sebastian lánya

Egyetem

"Mégis hogy tudtátok ennyi ideig titkolni? Minden ezért volt, igaz?"

"Kislányom...."

"Ezért küldtetek el otthonról, ezért nem mentünk együtt soha sehova"

"Értsd meg, miattatok tettem!"

"És mi jó volt nekünk ebből?"

"Az, hogy egyszer sem raboltak el. Egyszer sem próbáltak megölni, nem csonkítottak meg! Kimaradtatok a háborúkból amik a bandák között folytak. Ezt meg kell értened, ahogy anyád is megértette!"

Amint megállt a ház előtt kipattantam és felszaladtam a szobámba. Carlos is tudta végig gondolom, mégis a szemembe hazudott. Senkit nem akarok látni egy ideig. Ezeknek elmentek otthonról? Nem egy filmben élünk.

A következő napjaim változatlanul teltek, otthon voltam és gondolkodtam azokon a dolgokon amiket megtudtam az apámról. Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy hogy nem derült ki ez az egész. Azóta általában napi kétszer megyek edzeni, hajnalban és késő este. Így biztosan senkivel nem találkozom össze a házban.

Monacóban maradtam, nem tudtam volna anyám szemébe nézni. Ehhez még kell egy kis idő, hogy feldolgozzam, már ha egyáltalán fel lehet.

Épp a taposógépen szenvedtem már egy jó ideje amikor Carlos lépett be az ajtón. Azonnal felém vette az irányt, hiszen azóta nem is beszéltem vele. Szintén edzéshez való ruha volt rajta, nekem pedig semmi kedvem nem volt vele együtt edzeni, így abbahagytam és elindultam kifelé.

"Többet nem beszélsz velem?"

"De, biztosan fogok. Csak meg kell emésztenem"

"Nara, te is tudod, hogy sosem okoznék neked fájdalmat direkt. A munkámat teljesítettem, szigorúan tiltva volt, hogy bármit is elmondjak"

Mintha meg sem hallottam volna tovább sétáltam. Nagyon nem érdekel, hogy ki hogy magyarázza meg az elmúlt éveket. Ami megtörtént az megtörtént.

Apám irodája előtt haladtam el, amikor hangokat hallottam. Egészen eddig tiltva volt, hogy bemenjünk bármelyik "irodájába", ami a házunkon belül volt de most ez egyáltalán nem érdekelt. Benyitottam, majd körbenéztem. Az asztalnál ült egy forgószékben és telefonált. Szemöldökét felhúzva kérdően nézett rám, én viszont becsuktam az ajtót magam mögött és a falnál lévő fotelhez sétáltam. Biccentettem a fejemmel jelezve, hogy nyugodtan fejezze be a hívást, megvárom.

"Nara?"

"Beszélni jöttem. Tabuk nélkül, ha már az eddigi éveim hazugsággal teltek"

"Mire vagy kíváncsi?"

"Mindenre? Sok sok magyarázatra van szükségem"

"Nem érek rá most erre. Fontos üzletem lesz"

"Például? Ember rablás? Egyáltalán mi a te munkád pontosan? Miért hazudtatok mindketten? Nem várhatod el, hogy úgy tegyek mintha semmi sem történt volna!"

Felállt az asztaltól, magára vette a zakóját és felém fordult. Az arcán láttam, hogy nagyon mérges rám de én is az voltam így cseppet sem érdekelt, hogy nem kéne tovább fokoznom a feszültséget.

"Nem, ezt most nem hagyjuk abba ameddig nem adsz válaszokat!"

"Nara! Egyet ne felejts el, az apád én vagyok és nem pedig fordítva! Válogasd meg a szavakat meg a stílust, amit megengedsz magadnak!"

Éreztem hogy könnyekkel telik meg a szemem, amiért még most sem avat be semmibe. Még most is kivagyok zárva a saját apám életéből. Mintha egy idegen állna előttem.