Sebastian lánya

Hamis szavak

"Nem bántottam a herceged, de még megtehetem, ha nem teszed azt, amit mondok."

"Mi a fene bajod van?"

"Tudod eddig apád volt a bajom, de amióta kiderült, hogy te vagy... Nem elég, hogy Monacó nagy részét uralja, még jobban próbálja behálózni az országot, hogy támadhatatlan legyen, csak azért, hogy téged megvédjen."

Próbáltam gondolkozni, hogy mit kell tennem vagy mondanom, hogy normális úton haladjon tovább a beszélgetés, de mégis megpróbáljak valamit kiszedni belőle, azonban semmi nem jutott eszembe...

"Egyet nem értek Fred... Mi köze ennek Landohoz?"

"Hogy mi köze van a sráchoz? Alapvetően csak annyi, hogy te vagy a mindene, ezért nem biztonságos, ha hagyom hogy miközben ez a közelgő háború lezajlik ő is szabadon legyen. Túl nagy lenne a szembeszálló erő, így viszont, mindenki meggyengül."

"Vigyél engem! Engedd szabadon és vigyél el engem."

Hangosan felnevetett, majd megcsóválta a fejét. Megvetést láttam rajta, szánt engem. Előrántotta a fegyverét a háta mögül, majd két lépés tett felém, és egyenesen az arcom elé emelte kezét. 

Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban és úgy éreztem, hogy az eddig érzett hányinger célba ért, és most azonnal elhányom magam.

"Szombaton legyél a kikötőben, délután 6 órakor. Egyedül, a kis mitugrász barátodnak se szólj. Ha megtudom, hogy bárkit beavattál, akkor nem csak veled végzek, hanem a kis barátoddal is, és te végig fogod nézni."

A fegyvere végével a hajamat kezdte el piszkálni, majd körözni kezdett körülöttem. Legszívesebben már most előrántottam volna a fegyvert a combomtól, és úgy ahogy van beleeresztettem volna a golyókat, amiért nem csak nekem okozott fájdalmat, hanem annak az embernek is, akit szeretek.

"Egyébként, még nincs akkora baja."

Elővette a telefonját, majd ujjait húzogatni kezdte a képernyőn. Felém fordította pár másodperc múlva, a szemem pedig azonnal könnyeket eresztett.

Lando volt a képen, véres arccal, felszakadt szájjal, tisztán kivehető volt, hogy ő van a képen, de annyi seb és vágás volt rajta, hogy fogalmam sem volt vajon él e még. Térdeimet megrogyni éreztem és egy pillanatra úgy voltam vele, hogy az élet kimegy a lábaimból és a földet a fejemmel is megvizsgálom.

Az puha arc, amit nem is olyan régen pusziltam és simogattam, most vérben úszik és kitudja, hogy milyen fájdalmakat él át. Mindezt miattam. Egy percig sem akarom tovább eltűrni, hogy bárkinek is szenvednie kelljen miattam.

"Miért szombat, miért nem előbb?"

"Végülis nem okoz gondot, legyen holnap délután 6. Várni foglak csipkerózsika. Ja és, hogy tudd, ha nem jönnél el, akkor megölöm."

Mozdulni nem mertem, ameddig meg nem győződtem róla, hogy elment és a lépcsőnél teljesen egyedül maradtam. Úgy tört ki belőlem az elfojtott kétségbeesett sírásom, mintha épp én lennék a halálomon, de ezt is éreztem. Sminkemet egy pillanat alatt lesírtam, amit nem kis ideig tartott odavarázsolni, de most nem is ez érdekelt. Inkább az, hogy a partnerem akivel érkeztem, ne vegye észre és ne fogjon gyanút, hogy hova tűntem ilyen sokáig.

Kerestem egy mosdót, majd miután hideg vízzel megnyugtattam a bőröm és eltűntettem lefolyt sminkemet megkerestem Charlest, aki már idegesen keresett a szemeivel a tömegbe. 

"Hol az istenbe voltál? Te sírtál? Bántottak?"

"Nyugi, nem bántottak. Igen sírtam mert kikészít a helyzet. Inkább menjünk haza, mert nem bírok itt lenni egy perccel sem tovább."

Nem kellett kétszer mondanom, hogy menjünk. Azonnal megfogta a csuklómat, majd kifelé kezdett el húzni, de normális tempóban, így nem keltettünk feltűnést.

A kocsiban kellemetlen volt a légkör és roppant feszült. Mintha egy vulkán akarna kirobbanni, csak nem tudjuk az időt, hogy mennyi van hátra a robbanásig.

"Most mi lesz? Elvetjük a tervet, és hagyod, hogy apádék csinálják?"

Bólintottam, ugyanis nem jött a nyelvemre semmilyen szó, amit kitudtam volna mondani.

"Ugye nem hazudsz nekem?"

Fenyegetően méregetett mellettem ülve, mikor pedig nem kapott választ tőlem, félre húzódott az út szélére, majd leállította a kocsit. Kikötötte magát, felém fordult és kezével óvatosan megérintette a vállam.

"Minden oké Charles, ne aggódj."

"Nem éppen úgy nézel ki, és ha tudok segíteni akkor szól kérlek. Megteszem, amit tudok, de ha magadba folytod nem fog sikerülni."

"Elfáradtam. Elfáradtam a bizonytalanságban, a hiányban, a kétségben... Elfáradtam abban, hogy szépnek lássam a rossz embereket, hogy mindig én vagyok az, akinek nélkülözni kell és úgy tennie, mintha nem történt volna semmi. És itt most nem arra gondolok, hogy éhezem, vagy nem lenne pénzem. Azzal nincs gond, azzal viszont van, hogy valóban éhezem, csak épp nem kajára, hanem szeretetre, megértésre, nyugalomra."

"Hétvégén hajózzunk ki kicsit, ha addigra sem oldódik meg a helyzet akkor kitalálunk, valamit a hajón. Ne aggódj, meg fogjuk menteni Landot."

Bólintottam, miközben tenyeremet a kézfejére csúsztattam, ami a vállamon pihent. Ő nyugodtan indult el tovább az autóval és még nem tudja, hogy hazudtam. Nem tudja, hogy valójában nem azért akartam eljönni, mert felakarom adni. Nem tudja, hogy holnap már nem a biztonságos házunkban leszek és azt sem tudja, hogy  beszéltem Freddel, pedig világosan megkért, hogy ne tegyem.

Bűntudat mardosott, amiért átvágtam egy olyan embert, aki csak segíteni próbált nekem. De ha elmondtam volna, amit tervezek, és amit Fred mondott nekem, vajon belement volna abba, hogy egyedül oda menjek? Nem kockáztathatom meg azt, hogy esetleg Lando ezért meghaljon, nem élném túl. 

Úgy váltunk el a kocsi előtt, hogy keresni fogjuk egymást és mindent helyrehozunk együtt. Úgy mentem be a házba, hogy bizonytalan a holnap. Úgy öleltem a testvérem szobájában lévő plüss állatkát magamhoz, mintha sosem tehetném többet. Úgy néztem a falon lógó képeket a családomról, mintha kötelezően elkéne raktároznom minden egyes emléket, hogy egy másik világba is emlékezzek rájuk.

Az életem egyik napról a másikra lett filmszerű, és bár haragudtam apámra, neki köszönhetően olyan napokon, heteken és pillanatokon vagyok túl, amit csak köszönni tudok neki. Itt pedig arra gondolok, hogy történjen holnap bármi, egy kis időre boldog lehettem, szerelmes és gondtalan ez pedig nem következett volna be, ha apám nem vitet el Landoval.