Sebastian lánya

1 év

Eltelt egy év.
Mindenhonnan letöröltem magam az interneten, és úgy kezdtem új életet, mintha a világon senkit sem ismernék. Új telefonszám, új e-mail cím, semmit sem akartam a múltamból látni. Egy kép kivételével mindent kitöröltem, az pedig az első közös képünk volt Landoval.

Az egyetemen sikeresen elvégeztem két félévet, és készen álltam arra, hogy vissza térjek Monacoba a családomhoz, hogy együtt töltsünk egy kis időt.

A lelkiállapotom ugyan javult, de nem elfelejtettem, hogy mi történt, hanem inkább csak beletörődtem. Nem akartam magam köré senkit, akihez szorosan kapcsolódnék újra.

Lett egy osztálytársam, akivel egészen közel álltunk egymáshoz néhanapján bulizni is mentünk, kikapcsolódni, ebédelni, vásárolni. Egy ideig pszichológushoz is jártam, hogy túl lépjek a történteken, de az az üresség ami Lando után maradt bennem, azt hiszem sosem fog eltűnni.

Időközben megtudtam pár hónapja, hogy Lando apja meghalt, egy lövöldözés során. Szerettem volna felkeresni a feleségét, hogy elmondjam neki nagyon sajnálom, és ha segíteni tudok, akkor szóljon. Nem lehet könnyű elveszteni a szerelmedet és a fiadat egy éven belül.

Ugyanakkor megkérdeztem anyukámat, hogy mit gondol erről és azt válaszolta, hogy szerinte nem jó ötlet, hiszen én csak a fiára emlékeztetném. Ebben igazat adtam neki, szóval elhessegettem az ötletet a fejemből.

Bőröndömet összepakolva elindultam a reptérre, majd a lefoglalt járatom indulási helyét megkeresve vártam, hogy fel lehessen szállni a repülőgépre. Nem tartott sokáig az út, főleg, hogy az egészet végig aludtam.

A családomnak egy szót sem szóltam az érkezésemről, nem akartam hogy testőrök vegyenek körül és körbe ugráljanak mindenféle idegen emberek. A reptéren várakozó taxik közül kiválasztottam egyet, majd le beszéltem a sofőrrel, hogy mi a pontos cím. Kb. fél óra volt az út, ami nagyon gyorsan eltelt szinte már fel sem tűnt.

Hosszú percekig álltam a házunk előtt, csak néztem és saját maguktól előugrottak az emlékek.
Bármennyire is szerettem volna azt hogy a múltam lezárva maradjon és semmire ne emlékezzek, mindenki tudja hogy ez nem így működik.

A hosszú gondolkozásomból egy jól ismert hang szakított ki.

"Ezt nem mondod komolyan?"

Carlos állt meg előttem, csodálkozva bámult rám és nem akarta elhinni, hogy teljes valójában itt állok előtte.

"Nem is szóltál! Ki hozott el? Jól vagy? Mesélj már..."

Odalépett hozzám, majd szoros ölelésbe vont.
Másodpercekig el sem engedett majd végül oda súgta a fülemhez, hogy örül, hogy újra lát. Én is így gondolom, hiányzott a sok ökörködés, hülyéskedés amit együtt csináltunk. Hiányzott az érzés, amikor úgy éreztem, hogy szinte már a bátyámnak tekinthetem.

"Hiányoztatok, így úgy gondoltam, egy picit meglátogatlak titeket."

"Mesélj, hogy megy a suli?"

"Nagyon jól megy, eddig mind a két félévem sikeres volt. Sokan azt mondjak, hogyha ezt sikerült túlélnem, akkor a további négy félév sima ügy lesz. De rohadt nehéz volt, azt azért elmondom. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy feladom a picsába és keresek egy másik iskolát."

Halkan lépegettünk be a konyha felé, amikor megláttam anyukám csodálkozó tekintetét. Egyből felpattant és hozzám szaladt. Az a nő, aki még itthon is kisminkelve és kiöltözve mászkált, most melegítőben, felkötött hajjal és smink nélkül volt itthon. Azonban egy cseppet sem kételkedtem abban, hogy valami gond lenne, hiszen virult és boldognak tűnt.