Sebastian lánya

Anglia

(Lando Norris)

A padon ülve láttam, ahogy a család elmegy, nekik pedig fel sem tűnt, hogy azóta is ott várok.
Nem tudtam mivel teszek jót, ha elmegyek úgy, hogy utoljára csak véresen feküdt a kezeim között, vagy ha még egyszer bemegyek és elköszönök tőle.

Sok tanakodás után végül arra jutottam, hogy ha nem köszönök el és úgy megyek el, azt nagyon megbánom. Talán az ő boldogsága érdekében hátrébb tudok lépni, de ahhoz, hogy tényleg eltudjam engedni kell egy utolsó löket.

Vártam, amíg úgy éreztem, hogy mehetek, majd beosonva a kórházba a nővérkét kezdtem el keresni, aki nem sokkal ezelőtt segített nekem.

"Áh végre! Elnézést, a lányhoz szeretnék bemenni, akit behoztam a mai nap"

"Jó látni végre frissen és üdén."

Mosolyogva nézett rám, de valahogy nem volt az igazi a viselkedése.

"Nem mehet be a hölgyhöz, már lejárt a látogatási idő."

"Kérem, csak öt percre. Még ma elköltözöm és nem mehetek el úgy, hogy nem láttam."

"Figyeljen ide, engem ezért kirúghatnak!"

Csípőre vágta a kezét és ujjával mutogatott rám. Hirtelen olyan érzés volt, mintha anyám állna velem szemben, és épp leszidna.

"Öt perc! Öt! És meg se próbálja keltegetni, annyi nyugtató és fájdalomcsillapító van benne, hogy esélytelen."

"Köszönöm!"

Halkan nyitottam be a szobába, ahol a sötétben egy nagyon kis apró lámpa világított az ágy melletti kisszekrényen.

Az amúgy is összetörött szívem most duplán megremegett, éreztem, ahogy elfog a hiányérzet. Belegondoltam abba, hogy ha kinyitná a szemét és megkérdezné, hogy ki vagyok, az mennyire elviselhetetlen lenne.

Az ágya mellé lépkedtem, majd a békésen alvó lányra néztem. Hogy lehet valaki amnéziás, ha nem is sérül a feje? Lehet, hogy ahogy a karjaimba esett nem figyeltem rá eléggé, ahogy tartottam és beverte a fejét? Vagy ennyire tudatlan vagyok, és mégis lehetséges?

Leültem az ágy melletti székre és csak néztem. Hosszasan néztem, szavak nélkül, hogy még csak véletlenül se keltsem fel az alvó szerelmem. Pedig mindennél jobban szerettem volna, ha utoljára beletudok nézni a szép szemeibe, ha hallom még egyszer a hangját. Arról inkább nem is álmodozom, hogy mennyire jó lett volna megölelni és esetleg megcsókolni. Csak a saját szívem fájdítom.

Három perc. Ennyi ideje voltam bent, tehát maradt két percem. Óvatosan nyúltam a keze felé, nehogy felébresszem, majd magam felé emelve egy csókot nyomtam a kézfejére és arcomhoz szorítottam.

Próbáltam halkan cselekedni de nehéz volt. Hangos sóhaj hagyta el a számat, majd észrevettem ahogy elkezd mocorogni az ágyon.
Megfagytam, lefagytam, nem tudtam, hogy mit kéne csinálnom, így átgondolatlanul felé hajoltam, majd az arcára nyomtam egy puszit és elindultam az ajtó felé.

"Nagyon szépen köszönöm"

Mondtam a pultban álldogáló nővérnek, majd letettem elé 500 eurot. Hatalmasakat pislogott és nem is nagyon tudott szóhoz jutni, de nem érdekelt. Segített nekem, amikor más lehet, hogy hátat fordított volna és hagyta volna, hogy szenvedjek.

"Te meg mi a fészkes fenéért tűntél el újra? Fiam normális vagy? Felhívhattál volna engem is!"

Az apám úgy esett nekem, mint egy éhes kutya a csontnak. Az ajtóm előtt várt rám, aztán pedig megállás nélkül mondta a magáét.

"Hol az istenbe voltál? Miért kellett szó nélkül lelépned? Anyád is frászt kapott újra meg én is. Látott már orvos? Mi volt veled, hol tartottak ezek a barmok?"

"Elég már, fejezd be. Jól vagyok és minden rendben van. Viszont azt hiszem beszélnünk kell."

Intettem a fejemmel, hogy jöjjön be a lakásba, majd a konyhában lévő asztalhoz ültünk le.

"Szeretném, ha intéznél nekem egy repülőt amilyen hamar csak tudsz. Elköltözöm. Visszamegyek Angliába"

Hatalmasra nyíltak a szemei és nem igazán értette, hogy miről beszélek, de végül beletörődött.

"Persze fiam, és mikor jössz vissza?"

"Talán soha, talán egy pár év múlva. Nem tudom, de nem mostanában az biztos"

"Veled tartok, és legalább az úton mindent elmesélsz. Hívlak ha itt vagyok érted, addig pakolj össze."

Így hagyott magamra, én pedig újra egyedül maradtam a gondolataimmal. Teleraktam két bőröndöt, és egy sporttáskát, csak a legfontosabb cuccokat, amik kelleni fognak. Talán két óra telt el, amikor csörrent a telefonom, hogy indulhatunk. A kocsiba beszállva apám mellé, elindultunk a reptérre, engem pedig azonnal elnyomott az álom, hiszen utoljára nem is tudom, mikor aludtam normálisan anélkül, hogy attól kelljen félnem, hogy bármikor megölhetnek.