Sebastian lánya

Figyelem elterelés

Felkeltem és minden pillanatban szúrást éreztem és zsibbadást, a testem minden pontján. Fájt még a levegővétel is, nem tudtam forgolódni, felülni, csak szigorúan feküdni.

Egyet nem tudtam meg, mi lett a fiúval, akiért tulajdonképpen az életemet adtam volna? Senki nem mondott semmit, mindenki csak sírt és komor volt körülöttem.

"Mondjatok már valamit. Életben van?"

A semmi is egy válasz. Olyan szinten kikészültem a tudattól, hogy meghalt és nem sikerült megvédenem, hogy telenyomtak altatóval és nyugtatóval. Amúgy is gyengének éreztem magam, de a folyamatos alvás és fekvés miatt másnapra még jobban legyengültem, és ezen a tudat csak rontott, hogy a fiú meghalt.

Az a fiú, akinek sikerült elérnie, hogy gátakat ugorjak át, engedjek az érzelmeimnek és felhőtlenül boldog legyek. Az a fiú, aki megmutatta, hogy igenis számítok és fontos vagyok valakinek. Aki elhitette velem, hogy a világ is az enyém lehet, ha én azt szeretném. Akinek a mosolya boldogabbá tett, sőt a legboldogabbá.

A harmadik napon belém tudtak erőltetni egy kis levest és kimehettem sétálni a kórházhoz tartozó kertbe 20 percre. Bár a séta inkább abból állt, leültem egy padra és néztem magam elé, miközben hangtalanul hullott a könnyem.

Épp magam elé bambultam, amikor leült mellém Carlos, és a kezét a kézfejemre szorította.

"Hogy vagy?"

"Hiányzik. Borzasztóan. És nem tudom, hogy mikor leszek túl ezen az egészen."

"Én nem tudom, hogy mit is mondhatnék... Gyere, visszakísérlek."

Belém karolt, majd segített felállni a padról.

"Carlos, tudni szeretném, hogy pontosan mi történt. Egy részletet se hagyj ki kérlek."

"Miután elé ugrottál a golyó nem állt meg és... Hát nem mindent lehetett helyrehozni."

A könnyek ismét ellepték a szememet utat törtek maguknak.

"Édes istenem, bárcsak ne így alakult volna."

"Nara, sajnos az élet nem áll meg. Megy tovább. Apád a szobában vár rád, menjünk."

Mire felértem, már minden összevolt pakolva az ágyamra. Az összes gyümölcs, gyógyszer, pár ruha, amit nem is használtam, a szüleim pedig ott ültek a székeken.

"Gyere kicsim, haza viszünk."

Haza. De hova haza? Mintha az eddigi életem teljesen megszűnt volna, úgy éreztem magam. A haza ott volt, ahol Lando is. Mellette, a karjaiban, egy szobában vele.

Nem volt erőm ellenkezni. Nem volt erőm vitába szállni velük, hogy márpedig én nem szeretnék haza menni, főleg nem oda, ahol az utolsó előtti közös perceinket töltöttük. Ahol még csókot nyomott a számra, és azt beszéltük, hogy elvisszük a testvéremet gokartozni. Ahol még minden jó volt.

Anyával ketten maradtunk, mert természetesen apám egyből ment tovább "dolgozni". Még ilyenkor sem tud mellettem lenni, vagy legalább anyám mellett. Az már nem meglepő, hogy én nem számíthatok rá.

"Anya. Mikor lesz a temetés?"

"Milyen temetés?"

"Hát... Lando temetése."

Szemöldökét összehúzva figyelt rám, majd nagy levegőt vett és hosszan fújta ki, mellé pedig egy hatalmasat nyelt.

"Én... Nem tudom, nem is kérdeztem a szüleit."

"Beszélnem kell velük. Muszáj ott lennem, nem hagyhatnak ki."

"Szívem milyen hülyeségeket beszélsz, nem mehetsz sehova!"

"Mi az, hogy nem mehetek sehova? Nem vagyok gyerek, hogy parancsolj nekem te vagy apa. Ott fogok lenni."

"Azt hiszem Angliába temetik el..."

"Még ez is... Hogy véletlenül se legyek a közelébe."

Felsiettem az emeletre, és bebújtam az ágyamba. Ilyen lenne a gyász? Érzem, ahogy üres vagyok, kezdi felfogni az agyam, hogy akit megszeretnék ölelni, az nincs többet. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy milyen az, ha valaki nincs többé. Most már tudom. Érzem, hogy milyen. Bárcsak ne érezném. Bárcsak ne fájna ennyire.

A napok pedig úgy teltek el továbbra is, hogy értelmetlenek voltak. Nem mentem sehova, nem csináltam semmit. 5 kilót fogytam, pedig amúgy is vékony voltam. A hajamat se mostam meg, és a fogmosásos és egy gyors zuhanyon kívül más nem szerepelt a napomba. Levest voltam csak hajlandó enni, esetleg még joghurtot, de azért is szinte könyörögni kellett.

Aztán egyik nap, mintha egy villám csapott volna belém, úgy megváltozott minden. Felkeltem, hajat mostam, normálisan felöltöztem, majd lesétáltam egy bögre kávét csinálni a konyhába. Szendvicset készítettem, megölelgettem a testvérem, majd leültem a laptop elé.

Még korábban kinéztem egy angol egyetemet, ahol azt tanulhatnám amit szeretnék, és a jelentkezésemet is elküldtem, amiről az email is megérkezett, hogy bejutottam a felvételizők közé, mivel dupla körös, így egy személyes elbeszélgetésen is részt kell majd venni, és csak az után biztos, hogy felvettek-e.

Lefoglaltam a megfelelő időpontot az egyetemen, majd egy szállást is, ami pár utcára volt csak az iskolától. A következő pedig a repjegy volt.
Mennem kell innen. El kell tűnnöm erről a környékről, ha nem akarok belebolondulni.

Viszont a sebem még fáj és kötni is kell, plusz tisztítani. Amit minden este és reggel meg kell tenni. Ha keresek egy belevaló dokit, aki ott ezt ellenőrizni tudja akkor ez sem lesz probléma.

"Elköltözöm."

Nem emeltem a szüleimre a tekintetem, miközben kimondtam .

"Micsoda?"

"Tessék?"

Egyszerre kérdeztek vissza.

"Nem fogok tudni túllépni úgy, ha itt maradok. Legalább egy évet szeretnék ellenni, aztán meglátjuk hogyan tovább."

"Igazad van. Kell neked most a kikapcsolódás és a változatosság."

Állt fel apám, majd elindult a dolgozószobája felé.

"Kicsim, csak gondold át. Nem muszáj egyből elfutnod!"

Anyám a vállamra rakta a kezét és úgy próbált győzködni, hogy maradjak és ne lépjek meggondolatlanul.

"Te mit tennél, ha apa meghalna? Tudnál itt élni, ebben a városban? Ahol minden rá emlékeztet?"

Válasz helyett csak lehajtotta a fejét. Igen, pontosan tudta ő is, hogy igazam van és ő sem maradna itt. Tudja, hogy ez kell nekem.

"Csak nagyon vigyázz magadra jó? Aggódom. Ahogy apád is, ezért ne haragudj ránk!"

Hosszan magához szorított, és csak akkor engedett el, amikor apám újra ott állt mellettünk.

"Adni akartam neked egy bankkártyát, de valószínűleg a cégnél vannak páncélszekrényben. Szóval mielőtt indulsz majd, adok egyet, így az anyagiakra nem lesz gondod. És ígérd meg, gyakran jössz majd hozzánk látogatóba.

Bólintottam, majd őt is szorosan átöleltem, a lelkem pedig egy rövidke időre újra fellélegzett, de csak addig, míg el nem engedtem őt. Utána újra csak a sötétség és a magány uralkodott el rajtam.