Sebastian lánya

A szavak éjszakája

Leraktam a kezemben lévő italt és úgy indultam el a kitárt ajtók felé az erkélyre, mint akit üldöznek. Egyszerűen nem állt össze a kép a fejemben, hogy lehet, hogy az a fiú aki állítólag meghalt, most itt áll előttem teljes valójában, én pedig fuldoklom.

A korlátnak támaszkodva hátra döntöttem a fejem és nagy levegők után kapkodtam. Sosem volt még pánikrohamom, de úgy érzem, hogy most nagyon közel állok hozzá.

"Gyere, haza viszlek! Túl sok volt neked ez a kiruccanás most hirtelen"

Lépett hozzám Carlos.

"Nem...Minden rendben van, maradok"

Carlos megrázta a fejét és úgy folytatta rám nézve.

"Nem, nem érted. Ez nem kérdés volt, kijelentés. Apád azt mondta, hogy vigyelek haza"

Összehúzott szemöldökkel néztem felé. Apám azt mondta? Hirtelen megjelenik a fiú, akiről úgy tudom, hogy meghalt és apám elvitet a buliról. Mi ez valami kibaszott vicc?

"Baszakodtok velem igaz? Ti most miért néztek ennyire hülyének?"

"Nem tudom miről beszélsz...."

Szabadkozott Carlos, de egy percig sem nézett a szemembe.

"Én most itt maradok, ha nektek nem tetszik valami, akkor erőszakkal kell elvinnetek"

Visszasétáltam a pultnál várakozó Charleshoz, aki mellett az előbb említett fiú álldogált. Halkan, feltűnés nélkül léptem melléjük, majd egy rövidet kikérve Lando felé fordultam. Vártam, hogy ő legyen az, aki kezdeményez, fogalmam sincs, hogy mi történik a háttérben, de minden nagyon gyanús hirtelen, úgy hogy nem szeretnék meggondolatlanul cselekedni.

Végig nézett rajtam, a talpamtól a fejem búbjáig végig mért, mindent alaposan megvizsgált a szemeivel, még a vállamon látszó heget sem hagyta ki, amit a golyó okozott. Bárcsak tudná, hogy az a heg azért díszeleg rajtam, mert az volt az ára, hogy megvédjem a szerelmem.

"Szia, Lando Norris vagyok"

A már mosolygó arcom egyik pillanatról a másikra vált érzelem mentessé, amikor felfogtam, hogy lehet, hogy él, de emlékezni viszont nem emlékszik rám. Szemet forgatva a pult felé fordultam, és lehúztam az előbb kikért rövidem.

"Nara"

Charles felé hajoltam, megöleltem.

"Majd még beszélünk...Most megyek"

Elakartam tűnni a földről, nem akartam senki szemébe belenézni, vagy senkinek magyarázkodni azért, amiért a könnyeim úgy gyűltek a szemembe, mintha az éppen készülne szökőkútnak álcázni magát. Azonban alig egy lépést tettem, amikor a karomon egy szorítást éreztem, és visszafordulva Lando kérdő pillantásával találtam szembe magam.

"Minden rendben? Jól vagy?"

Nem néztem a szemébe. Nem néztem az arcára, csak a kezét voltam hajlandó figyelni, ahogy a karomat fogja. Minden fájdalmam és mérgem benne volt a szemembe, átcsapva éreztem magam, hülyének nézve. Megint a családomnak köszönhetem, hogy úgy érzem, nincs szüksége a világnak rám.

"Jól."

Menni akartam, de még mindig nem engedett a szorításán.

"Jól vagyok, engedj már el."

Ezután a mondta után találkozott össze a tekintetünk a bemutatkozás óta először. Zavarodottságot és kérdőjeleket láttam bennük, kérdéseket, amikre válaszokat akart. De fogalmam sem volt, hogy mivel szolgálhatnék neki. Egyszer szerettelek, csak tönkre tettelek? Leginkább üvöltenék, amiért Itt van, és egy hatalmas csók és ölelés helyett ő csak a kezét nyújtotta és bemutatkozott. Az a kéz egyszer a testemen indult felfedező körútra, most meg idegenként állt meg kettőnk között.