☆Marvel Oneshots★

Peter Parker x Reader ❤🕷

HeyHey!
Már egy jó ideje nem raktam fel részt amiért bocsánat.😔 Nem mentegetőzöm, ugyanis volt időm, eszközöm amiről feltölthetek és nem voltam az Isten háta mőgött, ahol nem ismerik a WiFi fogalmát. Mindössze fogalmam sem volt miről is írhatnék. Úgy is mondhatjuk írói válságon mentem keresztül. Vagy talán még mindig, mert ez egy olyan történet, amit már minimum egy éve írtam. Akkoriban még elég nagy baromságokat tudtam kitalálni, de amit tudtam, most kijavítottam benne.
Remélem tetszeni fog.🥰
Jó olvasást!❤

T/N - a te neved
TB/N - a te beceneved
Hossza: 1625
E/1

Épp a tetőn ültem a gitárommal és a jelenleg énekelt dalt fejeztem be, amikor egy hirtelen meglepetés ért. Valaki landolt mellettem a tető szélén, én meg akkorát kiáltottam, hogy még a szomszédos épült egyik ablakánál álló is felugrott. Ez a sikoly hangos volt, de rövid. Szerencsére...

Felnéztem rá.

-Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! -szabadkozott a Pókember. A Pókember? Még egyszer meg kellett néznem, hogy elhiggyem ő az. Ő volt. De mégis mit keres itt? Elég értetlen fejet vághattam, mert elkezdte megmagyarázni jelenléte okát. -Csak erre jártam és hallottam ahogy énekelsz. Nagyon tetszett, és gondoltam végig hallgatlak, majd megdicsérem a hangod. Tényleg nem akartalak megijeszteni. És még egyszer bocsánat! -kért újra elnézést. Őszintén szólva nem vagyok hozzászokva az emberekhez. A suliban is inkább magányos vagyok. Azt sem tudja senki, hogy tudok zenélni és énekelni. Sőt, talán még azt sem sokan, hogy létezek.

-Öhm... Se-Semmi gond. -motyogtam. Tudom, dadogok... És nem, nem vagyok egy nagy Pókember fan, de tudom, hogy egy hős, plusz még mindig bennem van az ijedtség.

- Megkérdezhetem, hogy hívnak? -nézett rám. Legalábbis szerintem rám nézett. A maszk nem túl árulkodó. Mondjuk kire nézne, ha nem rám?

-T/N. -mutatkoztam be már kicsit nyugodtabban. Gondoltam rá, hogy viszonzom a kérdését, de kétlem, hogy válaszolna rá.

-Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Egyébként gondolom tudod, hogy én ki vagyok. -erre csak bólogattam, mint egy dilis bólogató bábu. -Mond csak, hová jársz suliba? Már ha suliba jársz, bár gondolom igen, mert még nem vagy olyan idős, hogy ne kelljen. De persze lehet, hogy nagyon okos vagy és már... -szerintem folytatta volna a hadarást, ha nem szólok közbe.

-Igen, még suliba járok. A Midtownba. És igen, jó tanuló vagyok, de nem teljesen kitűnő, mert néhol van pár 4-es és 3-as, plusz a spanyol tanár pikkel rám. -mondtam lassan, viszont azt nem értem, miért számoltam be ezekről.

Timeskip, mert Tony az M.I. -jeivel beszélget.

Péntek délután óta sokat beszélgettem a Pókemberrel, aki a hétvégén is meglátogatott. Most hétfő van. Suli. Azt gondoltam ugyan úgy eltűnök, mint mindig. De persze, az élet megint közbeszólt.

-Ó... Bocsánat! Nem figyeltem. -mondtam az előttem guggoló fiúnak, akivel az imént sikeresen összeütköztem. Egyébiránt azért guggoltunk mind a ketten, mert én a könyvemet ejtettem el, ő pedig a füzetét és a mobilját.

-Nem. Ez teljesen az én hibám. A telefonomra figyeltem. Sajnálom! -meg kell mondjam, hogy a hangja nagyon ismerős volt. Mikor összeszedtük a cuccainkat és felálltunk, csak akkor jöttem rá kibe is botlottam bele. Peter Parkerbe, az osztálytársamba, akibe elsőben kicsit bele voltam esve, de elvileg már túl vagyok rajta. -T/N, igaz? -kérdőn nézett rám válaszra várva. Nem hittem volna, hogy tudja a nevem. Mármint én egyáltalán nem vagyok népszerű, és próbálom elkerülni az olyan helyzeteket, hogy én kerüljek a figyelem középpontjába, még ha csak egy fél percre is.