Eltitkolt testvér {Bakugou x OC}

8.rész

Felemás szemei kikerekedtek, bennem pedig bent ragadt a szó. Nem. Nem azért, mert tetszene vagy valami ilyesmi, hanem azért mert az a furcsa érzés most teljesen átjárja az egész testem és egyszerűen hihetetlenül jó érzés. Mintha egész eddigi életemben erre lett volna szükségem. Közelebb akarok menni. Meg akarom ölelni. Mitől van ez? Végül nem bírtam magammal és a lábaim már cselekedtek is. Nyakába kapaszkodva szorosan megöleltem és.. El kezdtem könnyezni? Ez az érzés nagyon jó. Sokkal másabb, mint amikor Izukuval ölelkeztem.

-K-köszönöm, hogy elvittél a gyengélkedőre és figyeltél rám. –szólaltam meg végül. Az ölelésen nem lazítottam és egy kis hezitálás után átölelte a derekam, majd egy olyan fél másodperc múlva szorított rajta és közelebb vont magához.

-N-nincs mit. –motyogta a vállamba.

-Pff. Kettővel nyomod? Nem elég neked az a nyamvadt Deku? –jött ismét az a kibírhatatlan rekedtes hang a lépcső felől.

Hátra néztem könnyes szemekkel, amit Izuku egyből észre is vett. Gondolom tudta mi a helyzet. Kirishima is mellettük volt, aki értetlenül nézegetett minket. Remek. Ez tényleg bekajálta azt a hülyeséget, amit Bakugou mondott?

-Mos-

-Szerintem jobb lenne, ha békén hagynád! –vágott bele a szavamba a mellettem álló. Ez mindenkit meglepett, aki jelen volt.

-Nekem ugatsz félarcú? –húzta fel magát a szőke.

-Neke... -kezdte volna a visszavágást Shoto, de belöktem az ajtón és be is csuktam azt.

-Nincs értelme leállni vele veszekedni. –mondtam neki, mire ő ugyan azt az unott arcát vette fel, amit már láttam. Csak a szokásos.

Körbe néztem, majd tátott szájjal fordultam vissza a szoba tulajához.

-Wow. Ez nagyon klassz szoba! Uram isten! Imádom! –kezdtem el körbe járkálni. Nagyon szeretem az ilyen stílusú szobákat. Én is hasonlón gondolkoztam, de végül csak egy sima szimpla szobám lett, tele poszterekkel.

-Úgy gondolod? –kérdezte engem figyelve, amint járkáltam fel, s alá.

-Aha! Én is ilyesmit akartam, de otthon nem ilyen stílusban van a házunk, így itt is maradtam a sima egyszerűnél. –rántottam vállat.

-Nálunk otthon is ilyen stílus van. Már megszoktam. Nem akartam váltani.

-Na jó! Nem akarsz szobát cserélni? –nevettem el magam, mire elmosolyodott.

-Ha megmutatod és megtetszik, rajta! –mosolyodott el még jobban.

-Jó! Megmutatom! Gyereee! –fogtam meg a kezét és húzni kezdtem az ajtó felé.

Mi ez? Annyira boldog vagyok, hogy mellettem van. De hát.. Nem is ismerem. Mégis, mintha valami szoros kapocs lenne közöttünk. Ez egy kicsit meg is rémiszt.

A többiek elég fura fejjel néztek minket, ahogy átvágunk a társalgón, ugyanis én szinte ugrálva húztam Shotot a kezénél fogva. Felértünk, majd egy lassú mozdulattal kinyitottam a szobám ajtaját és kitártam a látogatónak. Ránéztem és enyhén elnyíltak az ajkai. A szeme gyorsan körbe járta a szobám minden szegletét, majd a szemeimbe nézett és ennyit mondott:

-Klassz. –mosolyodott el.

Elmeséltem neki, hogy miért is van ennyi poszterrel tele a szobám. A festményeimet és a rajzaimat is megmutattam neki, és úgy láttam elnyerte a tetszését. Egészen estig beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Igaz, az elején nem igen volt bőbeszédű, de a közepe felé már ő is sokat beszélt, nem csak én, valamint nem egyszer nevetett is.