Eltitkolt testvér {Bakugou x OC}

12.rész

Hősnek lenni nem könnyű. Még így sem, hogy a világon csak kevés képességgel rendelkező emberek születnek, élnek. De ezt a mai nap megtapasztaltam, hogy egy profi hősnek nem egyszerű lenni. Sok rossz indulatú ember van a világon, amik durva következményt szülnek, főleg akkor, ha van is képessége és rosszra használja. Az este sok meglepetést tartogatott számomra.

Kicsaptuk az ajtót, majd megláttam, ahogy mindenki kint áll a faházuk előtt. Szembe Bakugouék is és Izukuék is, akik egyből felém vették az irányt, de én másra figyeltem. A faházak mögötti erdő előtt állt egy alak. Olyan tíz méterre lehetett tőlem. A haja fekete volt, testén égési sérülések voltak, szemei pedig.. világokékek voltak. Akár az enyémek. Engem nézett és csak állt. Beugrott a kisfiú. Az álmomból. Kiköpött olyan volt. Még a haja állása is egyezett, csak a színe nem. Tetsu eltűnt mellőlem, gondolom a sikítás irányába rohant segíteni. Én egyedül álltam és néztem azt az alakot, körülöttem mintha minden lelassult volna. Az is, ahogy a fiúk szaladtak felém. Majd hirtelen egy másik alakot fedeztem fel, aki karját felém irányította és egy csomó föld száguldott az irányomba. Leblokkolva figyeltem a föld közeledését, amikor előttem hirtelen egy jég fal keletkezett.

-Yumiko! –ölelt át Shoto, de időm se volt vissza ölelni, mert már rángatott is arrébb és futni kezdtünk. –Itt vagy? Hahó!

Kiabált Shoto, de szinte fel sem fogtam. Ismét bevillant az a kisfiú az emlékembe, majd váltotta ez az alak. Ki ő? Miért nem támadott meg? Úgy érzem muszáj beszélnem vele. De ő gonosz! Oda mennék, biztos, hogy elkapna.

Ahogy futottunk láttam a házak között, ahogy a tanárok harcolnak. Sokan vannak. Segítenem kell.

Kitéptem a karom Shoto szorításából és vissza fele kezdtem futni.

-Yumiko! –kiabálták utánam.

Eléggé lehagytam őket. Útközbe viszont ketten is rám támadtak. Szerencsére tudtam hárítani az ütéseket és nagy nehezen lefagyasztottam őket. Tényleg ilyen nehéz hősnek lenni? Ilyenekkel találkozni mindig, az elég nehéz lehet. De ha én is le tudtam őket győzni, akkor ez egy profi hősnek is megy nem? Remélem, a tanárok épségben vannak. Ahogy tovább futottam sorra jöttek rám a gonoszok, de sikeresen legyőztem őket, persze csak úgy, hogy ne haljanak meg. A szárnyam segítségével felrepültem körülnézni, de nem láttam már ott azt az alakot. Viszont egy kés repült felém, amit a jegemmel ki tudtam védeni. Túl sok szem szegeződött rám, így egy tiszta terepen leszálltam. Egy faház mögé bújtam, onnan lestem ki, hogy tiszta-e a terep. Eléggé ki is fáradtam. Már indulni akartam, amikor egy reccsenést hallottam magam mögül, így a jegem oda irányítottam, ám az elolvadt. Kéklángot láttam, mögötte pedig egy alakot. Megvillant a világoskék szempár és a gyomrom görcsbe rándult.

-K-ki vagy te? –kérdeztem az ismeretlent. Egy darabig nem akart válaszolni csak nézett. Kezdtem szorongani. Ijesztő volt. –Kérdeztem valamit! Mit akartok tőlem? –erre elmosolyodott, amitől libabőrös lettem.

-Dabi a nevem.

-É-és mit akartok tőlem?

-Azt én nem tudhatom. –mondta, majd nézett tovább. Ez most.. Mi a szar?

-Mit bámulsz? Harcolni akarsz, vagy mi van? –álltam be támadó pozícióba.

-Fel se ismersz fekete hajjal? –kérdezte, mire lefagytam. Tényleg őt láttam számtalanszor az álmomba?

-Ki vagy? –kérdeztem remegő hangon.

-Ha velem jössz, elmondom. –döntötte oldalra a fejét.

-Nem megyek sehova! Hallottam a kis tervetekről. Engem akartok, de nem fog sikerülni!