Eltitkolt testvér {Bakugou x OC}

5.rész

Amint beértünk, leblokkoltam. Mindenki engem nézett. Mindenki! Lassan körbe néztem a társaságon és sokféle arcmimikával találkoztam. Például Bakugoué unott volt. A legtöbbnek zavarodott, vagy kérdő pillantása volt. Shotonak pedig érdeklődő. Láttam, ahogy végig mért, majd mintha gondolkozni kezdett volna.

-Ki a fasz ez? –szólalt meg hirtelen Bakugou.

-Kacchan! –szólt rá Izuku. –Ő az új osztálytársunk.

-Mivan? –kérdezett vissza.

-Új osztálytárs? Ez nagyszerű! –örült meg a rózsaszín lányka. Ha jól emlékszek Mina a neve.

Na! Mi lesz? Szólalj már meg az isten szerelmére! Ne legyél beszari! Shit.. De.. Az vagyok.

-É..én. Az én nevem.. T-todoroki Yumiko. –böktem ki végre. Ez ciki nagyon.

Egyből Shotora néztem miután a nevem elhangzott. Teljesen ledöbbent és kistányérnagyságúra nőttek a szemei. A többiek is elég meglepődött fejjel néztek és újra és újra végig mértek szemmel.

-Azt mondta Todoroki?

-Rokonok? Vagy testvérek?

-Ő akkor most Endeavor lánya? Mi erről miért nem hallottunk?

Hallottam, ahogy elkezdenek sugdolózni. Gondoltam, hogy ez lesz. Megijedtem. Megszorítottam Izuku kezét, aki vette a célzást és lecsendesítette őket, majd rám nézett. Hát nem ezt akartam zöld barátom.. Nem jött ki egy szó se a torkomon. A szívem majd' kiugrott a helyéről.

-Most akkor mondasz is valamit Hófehérke, vagy mehetek fel a szobámba? –szólt ismét az a rekedt mély hang.

-Bakubro! Nyugi. Nem látod, hogy izgul? –szólt közbe Kirishima. Ő legalább át érzi a helyzetem.

-Te akkor most Todorokinak vagy a tesója, vagy valamilyen rokona? –kérdezte az elektromos fiú.

-N..nem. Nem tudok róla. –válaszoltam.

Egy kis csend után végre megmentett Izuku.

-Gyere, pakoljunk ki, utána lejövünk mit szólsz?

-Jó. –bólintottam rá. Le kell nyugodnom egy kicsit. Valószínűleg ez neki is feltűnt.

Felmentünk a nekem kijelölt szobába, ahol én egyből az ágyra dobtam magam. Ennél cikisebb bemutatkozásom nem volt. Annyira rosszul érzem magam, hogy éppen ki tudtam bökni akármit is. Izuku lerakta a bőröndöm és leült mellém.

-Nyugi. Nem volt annyira vészes. –vakargatta a tarkóját.

-Nem volt vészes? Atom ciki volt. Te jó ég! Olyan ciki. –gyűltek könnyek a szemembe.

Ahogy ezt észrevette, felállt és kiment. Remek. Ezt is elrontottam. Most már utat is engedtem a könnyeimnek. Mégis mit hittem? Hogy majd minden úgy megy, ahogy én azt megálmodtam? Ó ugyan.. Nem egy álomvilágban vagyok ezt már meg kéne tanulnom. Nem szeretem a rám vetődő figyelmet. Ezen valahogy enyhítenem kéne, mert minden ilyen alkalomkor leblokkolok és megnémulok.

Halk zokogásom az ajtó nyitódása zavarta meg. Ismét felbukkant a már jól ismert szeplős arc, egy üveg vízzel a kezében, amit felém tartott.

-Igyál, hátha jobb lesz. –mosolygott kedvesen. Huh.. Akkor csak ezért ment ki.

-Köszönöm. –vettem át a vizet.

-Tudod én nekem is ilyen volt a természetem. –néztem fel rá, ahogy kimondta ezt a mondatot. –Nagyon visszahúzódó voltam. Igazából még most is. De rájöttem, hogy nem kell izgulni. Nem kell, hogy érdekeljen, ki mit gondol rólad. Hogy miért? Mert Ők se jobbak nálad. Mutasd meg nekik azt az arcod, amit nekem mutatsz. –mosolyodott el.