Eltitkolt testvér {Bakugou x OC}

13.rész

-K-ki.. kidobott? –kérdeztem le sokkoltam.

-Igen. A legtöbb embernek egy éves korban jön elő a képessége. Ezt te is tudod. –bólintottam. –Ritka, akinek később jön elő. Shotonak pont egy éves korára jött elő, de neked nem. Úgy volt vele Enji, hogy még vár vele. De amikor két éves lettél már elege lett. Ideges volt, hogy egy képesség nélküli gyermeket hozott a világra. Ezért anyukádat szidta le. Ekkor kezdődött rosszabbra fordulni a helyzet.

(írói megjegyzés: ebbe a kis regényben nem négy vagy öt éves korban jön elő a képesség, hanem 1 éves korban kb.)

-Szóval ezért bántotta még jobban? –kérdeztem, mire bólintott, majd folytatta.

-Volt egy bátyád. Todoroki Touya, aki nem sokkal utána azt beszélik, hogy nem bírt a képességével és belehalt. Neki te voltál a mindene. Ha Enji bántotta őt, ugyanis neki is később jött elő a képessége, sokkal később, mint neked, csak rád nézett és már jobb kedve volt. Olyan testvéri szeretet sem láttam még, mint amit ő érzett irántad. Nem is értem őt akkor miért nem hagyta magára, amiért későn jött elő a képessége. De olyan kis fiatal volt még.. –csuklott el a hangja.

-De te ezt honnan tudod?

-Anyukád az én legjobb barátnőm. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Főleg azt nem, hogy így bánik veletek az az ember.. Majd miután azt hitte Enji, hogy nincs képességed nekem adott. Azt mondta, hogy azt csinálok veled, amit akarok, de ne szóljak neked. És én természetesen felneveltelek.

-Értem.

Nem tudtam mit mondani erre. Tényleg ilyen szörnyű alak lenne? És így hős? A rajongóit fel löki, csak mert „útban vannak". Egyre fogy a rajongói tábora a viselkedése miatt. Ez.. Kegyetlenség. Most már értem miről beszélt Dabi. Őt láttam az álmomba. Ő akart vissza kapni. Miután elvettek tőle nem maradt semmilye. De, hogy halt volna meg, ha én szemtől szembe beszéltem vele? Lehet, hogy ez mégsem igaz. Akkor azok az égés nyomok azok voltak. Egek..

-Minden oké? –kérdezte, majd közelebb jött és megölelt.

-Mennem kell. Majd beszélünk. –mondtam neki és ott hagytam.

Nem vagyok mérges rá. Nem hibáztatom semmiért. Sőt, hálás vagyok, amiért befogadott. De most jelenleg egyedül akarok lenni.

Utam egy közeli parkba vettem, ahol leültem egy padra. Csak hallgattam a madarakat. A szél bele kapott a hajamba és kellemes illatok járták át a helyet. Most jó érzés kicsit egyedül lenni. Ki akarom üríteni a fejem. Lehet elnézek egy kávézóba.

-Anya! Anya! Nézd, ő az a nagyon erős lány! –hallottam egy kisgyerek hangok a közelből. Felnéztem és láttam, ahogy rám mutogat, majd megfogja testvére kezét. Mögöttük pedig a szülők..

-Tényleg ő az. Kérj tőle aláírást kincsem! Tessék itt a noteszem. –odaadta a nő a kisfiúnak a füzetet és egy tollat, majd szökdécselve megindult felém.

-Elnézést! Kaphatnék egy aláírást? –kérdezte piros arccal. Elmosolyodtam és elvettem tőle.

-Persze. Mi a neved kicsike? –mosolygotam rá.

-R-rin. –válaszolt vörös fejjel, majd pólója sarkát kezdte húzogatni.

-Rendben. Rin. -aláírtam, majd visszaadtam neki. Megsimogattam a fejét, mire felkacagott.

Csillogó szemekkel nézte az aláírásom, majd egy ezer vattos mosolyt villantott és visszafutott a családjához. Milyen furcsa érzés ez. Végig néztem, ahogy elmennek, majd felálltam, elővettem a telefonom, amibe beírtam a címet, ahol Hawksot találom. Azért gondoltam rá, mivel a szárnyammal is kezdeni akarok valamit és még repülni is elég instabilan tudok néha. Nagyon ritkán használtam. A bejutásomkor is, ahogy volt az a „felvételim", szegény Izukut majdnem el is ejtettem.