Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

22. fejezet

Armel Sireen fölé hajolt, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, adta ki utasításait.

- Hozd Heeroot és Narinát!

Rohantam, ahogy csak tudtam, és közben mint kísértet, rémlett fel előttem az a földi kórház, ahol elvesztettem a családomat, ahol emberek tűntek el a kórtermekből, mire új nap virradt. Közel volt a reggel és féltem, hogy mire kivilágosodik az ég, Sireen ugyanúgy tűnik majd el.

Deniaa lépett elém az egyik keskeny folyosó homályából, amit csak a személyzet használt. Riadtan nézett rám, mikor odavetettem, hogy keresse meg Herroot és hozza a szobámba. Futottam tovább, kerestem Narinát, akit utoljára a bálteremben láttam, de mielőtt beléphettem volna a mulatozók közé, Iranahába botlottam. Azonnal látta rajtam, hogy baj van.

- Mi történt?

- Hol van Narina? - vágtam a szavába, arra most nem volt idő, hogy magyarázkodjak.

- Azt hiszem, a teraszon - tétován fordult a terem túlsó vége felé, majd megragadta karomat és visszafordított a folyosó felé, ahonnan jöttem. - Így nem mehetsz be oda, megkerüljük.

Elfojtottam a tiltakozásomat, bármennyire is sürgetett az idő, Arkask szabályai, hogy mindennek észrevétlennek kell lennie és úgy kell tennünk, mintha minden rendben lenne, erősebb volt.

- Siessünk! Sireennek szüksége van rá.

Iranah ijedt arccal nézett rám, de nem kérdezett többet. Szája egyetlen keskeny vonalba zárult, szorosan fogta kezemet és futottunk egyik folyosón a másik után, míg végül kiértünk a félhomályos teraszra. Ekkor egy pillanatra megtorpantunk és nyugalmat erőltettünk magunkra, hogy a kint tartózkodók ne vegyék észre zaklatottságunkat.

Narina ezüst-narancs szoknyáját az egyik dézsás növény mellett láttuk libbenni, az enyhe szél finoman táncoltatta a könnyű anyagot.

Meglepetten fordult felénk, az arca kicsit sápadtnak tűnt, szeme nyugtalanul villant a növény takarásában álló beszélgetőpartnere felé.

- Armel kér, hogy azonnal menj a szobámba - suttogtam, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, hozzátettem: - Sireen kapott egy álomvirágot.

Éreztem, hogyan fagy meg a levegő körülöttem, hogy Iranah kezének szorítása enged és térdei megroggyannak. Láttam, ahogy Narina azonnal mozdul és indul, hogy tegye a dolgát kérdések nélkül. Egyszeriben minden ijesztőbbé vált, pedig még nem tudtam teljesen felfogni mindazt, ami történt, csupán annyit tudtam, hogy azzal a virággal, amit a szobámban találtam, ölni lehet. És ekkor egy hang térített magamhoz:

- Az elátkozott istenekre!

Apám lépett ki a növény takarásából, még időben, hogy elkapja Iranah zuhanó testét.

- Maradj vele, hozok valami erős italt, amitől magához tér. Úgy látom, neked is szükséged van rá.

Nyugodt lélekkel lépett be a bálterembe, higgadtsága egyszerre volt zavarba ejtő és idegesítő. Követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt a tömegben, addig is legalább hárman állították meg, megveregetett két vállat, biccentett a hölgyek felé, de úgy gyalogolt végig a tömegen, mintha nem lenne előtte akadály. Nem is volt, a vendégek, mintha vezényelnék őket, nyitottak utat apámnak és ő biztos lépteivel, büszke, egyenes tartásával sétált végig közöttük.

- Fogd! - nyújtotta felém az egyik poharat, miután visszaért, majd a másikat Iranah orra alá tette. Erős szúrós szaga volt az italnak, amit belélegezve könny szökött a szemembe. Iranah néhány lélegzetvétel után magához is tért.