Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

2. fejezet

Estére rosszabbodott az állapotom. Lázálmomban anyám szavai kavarogtak a tudatomban. Néha Dr. Melville-t véltem felfedezni bennük, vagy valamelyik nővért. Kétségtelen, hogy nem tudtam különbséget tenni ébrenlét és álom között. Az egész olyan zavaros volt és úgy éreztem, belefulladok. Erős, elviselhetetlen fájdalmaim voltak, amiket követően álmatlan álomba zuhantam. A rémálmok ébredés előtt jöttek, és a néhány ébren töltött percben nyomasztóan ültek a mellkasomon, amíg újra el nem aludtam a morfium hatására.

Aztán egyszer csak kitisztult a tudatom és nem éreztem fájdalmat, csak fáradtságot. Lassan nyitottam ki a szememet, hogy szokjam az ablakon beáramló éles fényt. Dr. Melville ott ült a fotelben az ablak alatt és aludt. Egyetlen mozdulatomra felpattant a szeme. Fegyelmezetten ült és engem figyelt. Kortalan arcán lehetetlennek tűnt megbecsülnöm évei számát. Ugyanúgy lehetett huszonöt, mint harmincöt. Csak a szemei árulkodtak arról, mennyi szörnyűséget láthatott már.

– Túl vagy a nehezén – közölte, majd felállt és nyújtózkodott.

– Anyám?

– Még él.

Még. Nem mertem megkérdezni, hogy meddig.

– Látni akarom.

– Elég erősnek érzed magad hozzá? Fel tudsz kelni?

Próbáltam, de lábaim nem bírtak el. Dr. Melville küszködésemet látva egy tolószéket hozott a folyosóról és belesegített. Nyomoromat érezve elsírtam magam, gyűlöltem ezt a kiszolgáltatottságot. Én ennél erősebb vagyok! A tornász csapat tagja! Versenyeket nyertem, de az érmek, amiket összegyűjtöttem, most semmit sem értek.

– Legalább élsz – vetette oda vigasztaló szavait.

Még. De meddig? Úgy látszik, érezhette, mi jár a fejemben, és válaszolt:

– Nem fogsz meghalni.

– Miért olyan biztos benne?

– A te immunválaszod erősebb, mint a többi emberé. Elég, ha most csak ennyit tudsz.

– Ennél azért többet vártam – vágtam rá, legszívesebben a szemébe röhögtem volna, hogy ilyen szarsággal jön. Egy kezemen nem tudtam volna megszámolni, hány ilyen könyvet olvastam már, amiben a főhős valami genetikai ferdülés miatt túlélte azt, amit mások nem. Eszem ágában sem volt bedőlni ennek a szövegnek! Dr. Melville csalódottan nézett rám, úgy tűnt, megsértettem, de akkor ezt egy cseppet sem bántam. Gyűlöltem, ha gyerekként kezelnek és hülyének néznek.

Tisztában voltam vele, hogy bunkón viselkedem. Rajta vezettem le a frusztrációmat, mert nem tudtam megbírkózni a gyásszal. Tipikus emberi reakció bántani mást, ha gyengék vagyunk. Azelőtt sosem tettem volna ilyet - de azelőtt azt se kellett megtapasztalnom, milyen érzés elveszíteni egy családot.

Kigurított a folyosóra. Sokkal kevesebb embert láttam, mint néhány nappal ezelőtt. A kórtermek szinte üresek voltak. A személyzet száma is jócskán megfogyatkozott. A kór még több áldozatot követelt.

Anyám már csak halvány utánzata volt önmagának. Sápadt, papírvékony bőrén átlátszottak az erek, amikben már alig csordogált az élet. Összeszorult a szívem a látványától.

– Azt mondta, hogy nálam van immunválasz a kórra. Nem lehetne...

– Azt hiszed, nem próbáltuk?

– Ezért van még életben? És Jayden?

– Az öcsédnél nem volt semmi eredmény. Anyád szervezete mutatott némi reakciót, de kevésnek bizonyult. Túlságosan leépült. Az ő szervezete nem bírta ki azt a küzdelmet.