Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

6. fejezet

Izzadságban úszva ébredtem. Szívem hevesen vert, tudatom még zavart volt a rémálomtól. Nem emlékeztem másra, csak Jayden beesett, sápadt arcára, ahogy a kórházi ágyon feküdt, mielőtt a halál elragadta. Az ébredés utáni rémületet émelygés váltotta fel. Hányingerem volt, amit igyekeztem leküzdeni. Kiültem az ágy szélére és térdemre hajtottam a fejemet, hogy szűnjön a rosszullét. Görcsösen markoltam a nyakamban lógó kis lyukas érmét, amit anyám hordott. Mintha valami menedék, kapaszkodó lenne.

Életet vásárolhatsz vele...

Láttam magam előtt anyámat, nyakában az érmével. Mindig olyan erősnek és elpusztíthatatlannak tűnt, most mégis halott. Most én hordtam az érmét, de nem éreztem magam olyan erősnek, mint ő volt. Egy főnixet ábrázolt, a lyuk pontosan a közepére volt fúrva, az állat hasánál. Legalábbis gyerekként azt gondoltam, főnix, de már ebben sem voltam biztos. Valamiféle arkaski madár lehetett, aminek nem tudtam a nevét; körülötte ismeretlen írásjelek. Erről pedig eszembe jutott, hogy minden olyan bizonytalan, minden idegen számomra.

Óráknak tűnt, mire összeszedtem magam és elindultam reggelizni a kantinba. Még így is korán volt, alig lézengett néhány fontosabb arkaski rajtam és kísérőmön kívül. Szívem a torkomban dobogott. Talán hiba volt idejönnöm José és Roland nélkül. Kiszolgáltatott voltam egyedül. Azok után, ami Katanával történt, nem lehettem benne biztos, hogy nem ér engem is valamilyen kellemetlenség.

Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, miközben tálcámmal egy távoli asztalhoz igyekeztem. Miara ott volt velem ugyan, de sosem ült le ahhoz az asztalhoz, ahova én. Általában a fiúk kísérőivel étkezett, de most egy nagyobb társasághoz csatlakozott, onnan tartott szemmel. Éreztem a rosszalló tekinteteket, láttam a szemem sarkából, ahogy félrehúzódnak közeledtemre. Nyíltan nem néztem egyikőjükre sem, kihívásnak, provokációnak értelmezték volna. Kezembe vettem a pirítósomat, ezúttal is szénné volt égetve, de a tea szokatlanul forró volt.

- Ugye, nem akarod azt megenni?

Armel az asztal túloldalán állt, az arcomat fürkészte. Talán felfedezte rajtam az ijedtségemet, amit a jelenléte és a rémálmom együttese csalt rám. Lassan kihúzta az egyik széket és leült velem szemben.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

Mindketten tudtuk, hogy nem a pirítósra utaltam. Kutyaszorítóban éreztem magam a fal és az asztal között, egyértelműen nála volt az erőfölény és csak abban bízhattam, hogy az arkok előtt nem kompromittálja magát. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna megjegyzésemet. Elvette előlem a pirítóst és úgy vizsgálgatta, mintha most látna ilyet először.

- Gyakran van ez?

- Még sosem fordult elő – hazudtam, mire dühösen dobta vissza tálcámra a kenyeret. Talán a reggelim bosszantotta fel, vagy az, hogy hazugságon kapott.

- Gondom lesz rá, hogy rendes ételt kapj. Együtt fogunk étkezni mindennap, amíg meg nem érkezünk Arkaskra.

- De...

- Ennyi szemtanú előtt nem lenne szerencsés, ha bármi is történne köztünk – mosolyodott el kényszeredetten – Márpedig, ha híre megy, hogy együtt eszünk, tömve lesz a kantin. Ahol pedig sok ark van egy helyen, az illatok is elnyomják egymást.

- Ez megnyugtató – sóhajtottam és próbáltam kiengedni a feszültséget.

- Bocsánatot kell kérnem.

Összerezzentem. Hangja mélyebb volt a szokásosnál és ez éppen elég figyelmeztetés volt, hogy kerüljem a tekintetét. Kezem önkéntelenül is a nyakamban lógó medál után kutatott. Gondolatban felmértem a lehetőségeimet, mihez kezdenék, ha mégis csak rám támadna. Arra nem kerülhet sor. Éppen ő mondta, hogy nem vagyunk egyedül, nyilvános helyen nem követne el ilyen őrültséget. Hacsak... persze itt mindenki az ő parancsait követi.