Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

13. fejezet

Ez volt a Meder leghidegebb órája. A palota falait a kis kertben csak alig pár órára érte a napsütés, kevés volt ahhoz, hogy magába szívja melegét és elraktározza éjszakára. Csakis ezért lehettünk itt ilyenkor, a kertekért rajongó arkaskiak ezt a zugot nem tartották számon.

Roland egymaga állt a kis szökőkút mellett és nyugtalanul toporgott a lehullott virágok szirmain, apró foltokká mázolva őket a kövezeten. Elmúlás-illat rekedt a bokrok takarásába, a nap még nem kelt fel, hogy felszárítsa az éjszaka lehullott virágok nedveit.

- José? – kérdeztem valamivel hangosabb, mint szerettem volna, de megijesztett, hogy nem láttam a másik fiút.

- Nem jöhetett. Valami szerkezetet tettek rá éjszakára, ami stimulálja az izmait, csak az ápolója tudja levenni. Szinte mozdulni sem tud benne.

- Ez meg mi a fenének kell? – kiakasztott, amit hallottam, Josénak volt éppen elég baja, nem volt rá szükség, hogy még kínozzák is.

- Valamit figyelnek rajta, adatokat gyűjtenek a műtéthez.

- Értem.

Valójában semmit sem értettem. A fiúk és az én életem különböző mederben folyt tovább, érezhetően mélyülni kezdett köztünk a szakadék.

- Este azt írtad, hogy történt valami – emlékeztetett Roland és vetett egy pillantást arkaski órájára

Igaza volt, az idő sürgetett minket. Elmondtam mindent, amit a chaten nem írhattam meg és éreztem, hogy egy kicsit enyhül bennem a nyomás. A fiú keze az enyémet szorította, olyan görcsösen próbálta játszani az erős, felnőtt férfit, hogy egy másik világban talán megmosolygom érte. De itt hálát éreztem ezért a kis illúzióért.

- Mi volt a Hölgyek termében? – hangja elárulta felindultságát és bár igyekezett leplezni, tudtam, hogy fél.

- Semmi. Egyesek tartózkodóan viselkedtek velem, mások negédesen mosolyogtak. Határozottan megkezdődött a helyezkedés. Senkin sem vettem észre, hogy zavarba ejtené a megjelenésem, csak Eliora figyelő tekintetét éreztem folyton magamon.

- Vigyázz magadra, Amie! Ezek az arkaskiak mesterei az alakoskodásnak – elhallgatott, úgy tűnt, mintha keresgélné a szavakat, hogyan folytassa - Apám tegnap engedélyt kapott, hogy kivigyen a városba azzal a feltétellel, ha velünk jön a tanítóm is. Amikor nem figyelt, apám arra kért, mondjam meg neked, hogy ne bízz senkiben, és tudd, hogy apád gondol rád. Hamarosan jön, de erről senkinek se beszélj, se Armelnek, se Heeroonak, senkinek. Ezt többször kiemelte.

Az apám említése összeszorította a torkomat, szólni sem tudtam. Ezek olyan hírek voltak, amiket chaten nem adhatott át és itt a titkos kertünkben még nagyobb súllyal bírtak szavai.

Vártam, hogy mond-e még valamit, látszott rajta, hogy nehezen folytatja.

- Nem lenne szabad itt lenned – mondta végül fojtott hangon – Sok élet függ most attól, hogy mi történik a palotában.

Armel szavai jutottak eszembe, amit még a hajón mondott: Fogalmad sincs, miféle játszmába csöppentél. Még csak nem is sejted, de mindennek a középpontjában te magad állsz.

***

Sietnem kellett, hogy időben visszatérjek a szobámba és ne találkozzak útközben senkivel. Próbáltam kettesével venni a lépcsőt. Egy földi lánynak a gimnázium tornász csapatából ez semmiség, de egy lánynak Homoktövis palotájában, a tradicionális hosszú ruhában nem volt egyszerű. Két lépcsőforduló után már éreztem, hogy a lábaim rogyadoztak, hiába, a kihagyott edzések megbosszulják magukat. Már csak két lépcsőfok volt hátra, pár hónapja rutinból ment volna, de most cipőm orrát nem bírtam már átemelni rajtuk. Zuhanni kezdtem előre, vártam a becsapódást, elképzeltem, hogy lehorzsolom karomról a bőrt, hogy rajtam nevet majd mindenki és magamra haragítom Armelt. De a becsapódás elmaradt. Két erős kar fogott fel és mentett meg a sérüléstől. Éppen Armelnek kellett arra járnia kora reggel, és én egyenesen a karjai közé rohantam!