Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

25. fejezet

Nem tudtam, hogy hihetek-e a Fekete herceg szavaiban. Volt még némi fenntartásom, de úgy éreztem, hogy az apámmal való négyszemközti tárgyalása szükséges. Kockáztattam, mert a távollétünkben bármi megtörténhet. Ha a hercegben nem is, de apámban bíztam. Kezdtem felmérni, mennyiféle veszély leselkedhet ránk ebben a világban, de nem akartam rettegve élni, mindig félni valaminek a bekövetkeztétől.

Összeesküvőnek éreztem magam és valahol a földi életemhez képest ez a helyzet, amibe csöppentem, izgalmasnak ígérkezett. Tudtam, hogy nem játék, de azt is, hogy nagy szerepe van a felnőtté válásomban.

Armelt nem volt könnyű meggyőznöm, hogy tartson velünk a tervezett kirándulásra. Mindenáron apám közelében akart lenni, mert szerinte a személye nélkülözhetetlen volt a palotában. Végül meggyőztem, hogy engedélyezhet magának egy kevéske kikapcsolódást és eltölthetünk némi időt a szabadban, amire Homoktövisen úgysem volt lehetőségünk.

– Pusztaság – hagyta el Narina száját a lefitymáló megjegyzés. Haragos volt, amiért kirángattam a palotából. Szívesebben maradt volna a fekete falak között és ennek már többször is hangot adott, mióta a sziklák között kószáltunk.

– Éppen, mint a Meder – szúrtam oda türelmetlenül. Már elegem volt a dohogásából.

– Forduljunk vissza! – indítványozta Armel.

– Nem értem, mi bajotok van! Nekem tetszik idekint. Unalmas már mindig a szobámban ücsörögni vagy a folyosókon sétálni.

– Apáddal lenne megbeszélésem, hogy előrébb mozdítsuk a tárgyalásokat.

– Tudtommal nem dolgozni jöttél Halálkatlanba. Engem kísértél el.

– De ez nem jelenti, hogy nem segíthetem Arich vezér munkáját.

– Tudod, néha rád férne egy kis lazítás – kiáltottam oda neki, miközben felmásztam egy kisebb szikla tetejére, hogy fentről szétnézhessek. Mindenhol egyforma fekete sziklák. A távolban gőzölgő források fehérsége törte meg az egyhangúságot. Nem lenne tanácsos a közelükbe menni, elhagyni a biztonságos zónát.

– Kitűnő célpont vagy – vetette oda haragosan Armel és egy intéssel utánam küldte Heeroot.

A kapitány pillanatok alatt ott termett mellettem és hallgatagon szemlélte a környező sziklákat, nem leselkedik-e mögöttük orvlövész.

– Nincs mitől tartanunk – jelentette ki végül, miután meggyőződött biztonságunkról.

– Ez a Fekete herceg birodalma, talán elfelejtetted? – torkolta le a kapitányt Armel.

– Daeryssnek hívják – vetettem oda.

– És Daeryss annyira megbízható lenne?

– Mindenesetre nem az a gonosz démon, aminek Homoktövisben lefestették.

– Mindezt egyetlen vacsora alatt állapítottad meg?

– Igen! – vágtam rá gyorsan, miközben fejben újra végigpörgettem azt a vacsorát. Daeryss viselkedése valóban nem adott okot arra, hogy megbízzak benne. – Na, jó... lehet, hogy nem. De az még nem ok arra, hogy valaki gonosz legyen, vagy ellenség, mert... más... mert félvér. Mert, ugye, félvér?

– Igen, az.

– Én is az vagyok, Armel! Megbízol bennem?

– A jövendőbelim vagy, ígéretet tettél nekem és volt időm megismerni téged.

– Nyomós érvek – bólintottam komoran. Nem örültem, hogy emlékeztetett rá, hogy egyszer az asszonya leszek. Még mindig nem vágytam rá, hogy betöltsem ezt a szerepet mellette.