Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

8. fejezet

Armel újra azt a fensőbbséges arckifejezést öltötte magára, amit a kórházban is viselt. Együtt voltunk a tanteremben, de ez nem egy szokványos óra volt. Narina ott állt a főnöke mellett, kezében tablettel és folyton jegyzetelt, miközben a herceg arról magyarázott nekünk, hogyan fog zajlani a megérkezés Arkaskra. Feszült volt a légkör, mindannyian éreztük, hogy a neheze még hátra van.

- Mikor érkezünk meg? – kockáztattam meg a kérdést, amikor Armel tartott egy kis szünetet.

- Hamarabb, mint gondolnátok.

Szűkszavú válasza nem nyugtatott meg. Kinéztem a csillagokra, mintha tőlük várnám a választ, de úgy tűnt most ők is tartózkodóbbak, sokkal távolibbnak, mint eddig voltak. Mellettem a fiúk lehajtott fejjel ültek és hallgattak. Ők megszokták, hogy nem tesznek fel kérdéseket és Armel mostani viselkedését látva úgy döntöttek, továbbra is rám hagyják ezt a feladatot.

Talán észrevehette, hogy aggaszt minket a dolog, megkerülte az asztalt, ami mögött állt és közelebb jött hozzánk.

- Tizennyolc óra. Földi idő szerint.

- De miért csak most mondod?

- Feleslegesen görcsöltetek volna rajta.

Ebben igaza volt, nem vitatkoztam vele.

- Mindent tudtok, most menjetek – intett az ajtó felé, majd tabletjébe pillantott, hogy ellenőrizze jegyzetét – Azaz, van itt még valami. Amirah, kérlek, maradj egy kicsit!

Lassan a panoráma ablakhoz sétált és az űrt nézte, amíg arra várt, hogy a fiúk és Narina elhagyja a szobát.

- Az ott Arkask – szólalt meg, amikor már csak ketten voltunk.

Nem kellett tartanom tőle, illatom szinte alig érződött rajtam. Odaléptem mellé és a mutatott irányba néztem. A pislákoló kis pontok között volt egy, amelyik kicsit nagyobbnak tűnt a többinél. Hihetetlen volt, hogy alig tizennyolc óra múlva már ott leszünk.

- Nem ígérem, hogy könnyű lesz. Sőt, azt gondolom, meg kell vívnod a magad kis harcait. Lesznek ellenségeid, mások pedig nem fognak bízni benned. Igyekeztem olyan intézkedéseket hozni, ami mellett biztonságban tudhatlak téged és a fiúkat.

Ahogy ezt mondta, úgy éreztem, csak itt és most engedheti meg magának ezt az nyílt hangnemet, hogy úgy beszéljen hozzám, mintha nem lenne herceg.

- Azt akarom, hogy tudd, mi ketten nem vagyunk ellenségek – folytatta, de továbbra sem nézett rám – Arkask társadalma kicsit bonyolult, sok mindenről nem beszéltem. Nem akartam, hogy olyasmiken törd a fejed, amiket nem értesz. Mindent meg fogsz tudni a maga idejében. Arichról is.

Éreztem, ahogy vér szökik az arcomba. Most először célzott arra, hogy tudja, kutattam az apám után.

- Félek.

- Ijesztő lehet neked – felém fordult és megérintette arcomat, suttogva mondta tovább – Fogalmad sincs, miféle játszmába csöppentél. Még csak nem is sejted, de mindennek a középpontjában te magad állsz.

- Ezt meg hogy érted?

- Ezzel most ne foglalkozz... Az lenne a legjobb, ha soha nem is értenéd. Most menj! Legközelebb Arkaskon látjuk egymást.

Elfordult tőlem és újra a gondolataiba mélyedve kémlelte a sötét űrt. Tudtam, most csak ennyit húzhatok ki belőle, így is többet mondott, mint amennyit megengedhetett magának. Lassan elindultam az ajtó felé, időt hagyva neki, hogy szólhasson, ha meggondolja magát.

- Sajnálom.

Nem ez volt, amit vártam, mégis jóval több volt, mint azt sejtettem volna.

***