Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)

3. fejezet

Az anyámnak tett ígéretem tartott vissza attól, hogy lelépjek. Na jó, talán egy kicsit a félelem is, hogy nem fogok egyedül boldogulni. Ijesztő volt a gondolat, hogy egy kiüresedett világban teljesen csak magamra legyek utalva.

Teltek a napok, és a csendes kórház méhkassá változott. Nem érkezett több beteg, nem volt már ápolásra szoruló ember, mégis mintha több munkája lett volna a személyzetnek.

Szobámba húzódva szemléltem a forgatagot. Teherautók jöttek, mentek. Ládákat, csomagokat pakoltak fel rájuk, egy pillanatnyi szünetet sem tartottak. Hallottam, amikor beszélgettek, elcsíptem a számomra fontos információkat. Nincs túlélő a városban. Senki sem maradt. Egyedül én. Ha a kórház dolgozói elmennek – márpedig minden jel erre utalt –, senki más nem marad itt rajtam kívül. Én pedig még nem döntöttem.

Nincs túlélő... De az hogy lehet, hogy ezek az emberek körülöttem mind életben maradtak?

– Túl sok a temetetlen halott és túl nagy a város, hogy minden házat átkutassunk – Dr. Melville szavaira összerezzentem, felbukkanása váratlanul ért – Ha valamit szeretnél megtartani az otthonodból, valaki elvisz a házatokhoz.

– Értem – bólintottam. Ezen is túl kell esnem. El kell búcsúznom a háztól, a környéktől, ahol felnőttem, és mindentől, amit az jelentett.

– Amirah, itt hagyjuk a várost. Jó lenne, ha eldöntenéd végre, mit szeretnél!

– Micsoda? Mi szükség van erre?

– Mint mondtam, sok a halott. Nem hagyhatjuk őket csak így, hogy a vadállatok széthurcolják a maradványaikat. Hátrahagyunk egy egységet, akik elvégzik ezt a nehéz feladatot. Ha nem is úgy, ahogy ti tennétek, de mindent megtesznek, amit tudnak.

– Megérdemelnének egy búcsúztatót.

– Nincs rá sem időnk, sem kapacitásunk. Pár nap múlva indulunk. Addig hozd meg a döntésedet. Délután egy kocsi kimegy a városba, ha szeretnél, velük mehetsz. Segítenek összeszedni a holmidat.

Csak egy bólintásra tellett az erőmből. Dr. Melville még mindig ragaszkodott az idegen-sztorijához, én meg már kezdtem beletörődni, hogy hiába ellenkezek, ő és a jelek szerint a kórház személyzete is hisz ebben a történetben. A várost elhagyják, nekem pedig nem lesz más választásom, mint hogy velük tartok, legalábbis egy darabig. Később. Nem tudom, mi lesz később. Talán jön egy ötlet, hogyan éljem túl ezt az őrültséget.

Pár óra múlva már ott álltam a házunk nappalijában. Úgy tűnt, mintha csak percekkel ezelőtt hagytuk volna el, minden érintetlen volt. Persze, nem maradtak már fosztogatók sem, akik feldúlták volna, hogy minden használható holmit elvigyenek.

Körbejártam a házat és szavak nélkül búcsúztam tőle. Végig magamon éreztem a tekintetét annak a fiatal férfinak, aki elkísért. Szőke haja olyan volt, mint a doktoré.

– Rokonok?

– Kivel?

– Dr. Melville-lel.

– Nem vagyok Armel herceg rokona.

Vállat vontam. Ha nem, hát nem. Pedig esküdni mertem volna rá. Mindegy, ő is ugyanolyan dilis, mint a többi. Armel herceg! Ez nevetséges. Jobb, ha nem járatom rajta az agyamat, még a végén megfertőznek ezzel a beteges képzelt világgal.

Csomagolni kezdtem. Csak néhány apróságot, ami fontos lehet. Váltás ruha, néhány könyv és az emlékek. Nem volt szükségem másra. Igazándiból semmire se volt szükségem.

A szemem az íróasztalomon heverő laptopomra tévedt. Eljátszottam a gondolattal, hogy magammal viszem. A kórházban felcsatlakozhatnék az internetre és rákereshetnék Arkaskra, hátha mégis van valami alapja ennek a lehetetlen történetnek. Adhattam volna neki egy esélyt, de túl sokat nem vártam tőle. Egész biztos szigorúan titkos információ lenne egy idegen bolygó léte, amit nem vertek nagydobra.