Valentin napi vallomás

Part 18

18

Másnap valóban váltottak pár üzenetet reggel, és aztán napközben is többször, de nem túl sokat. Gábor belevetette magát a tanulásba, jöttek a vizsgái, és készülnie kellett.

Éva viszont sokszor elkalandozott a könyvei felett, az előző napi teázásukra gondolt, és vágyott újra arra, hogy Gábor kicsit vessze el a fejét. Délutánra már annyira elhatalmasodott rajta az érzés, hogy vágyik a tegnap átéltekre, hogy muszáj volt kicsit kiszellőztetnie a fejét. Úgy döntött sétál egyet, és hogy hogy nem lábai Gáborék felé vitte.

Nem is gondolkozott, csak valahogy ott kötött ki a környéken. És ekkor megszólalt a telefonja. Gábor volt az, nem üzenet volt, hanem tényleges hívás.

- Halló. - szólt bele Éva kicsit habozva.

- Szia! Tudod éppen nagyon elegem volt már a tanulásból, ezért arra gondoltam, hogy sétálok egyet, és hozok egy kis nasit a kedvenc pékségemből. Erre látok egy lányt, pár méterrel előttem sétál, és nagyon rád emlékeztett, a kabátja, a sapkája, a mozgása, ezért gondoltam felhívlak nem te sétálsz-e éppen teljesen véletlenül erre fele?

Éva erre megfordult, és már látta is Gábort egyre gyorsuló léptekkel felé közeledni. A következő percben pedig már ott is volt, szikrázó kék szemekkel és hitetlenkedő mosollyal az arcán.

- Szóval akkor tényleg te voltál az! - de már át is ölelte, és ajkát az övére tapasztotta. Most nem fogta vissza magát, és Éva pont erre vágyott. Erre a szenvedélyre. Már bele is túrt a fiú göndör fürtjeibe, és viszonozta a csókot.

Gábor húzódott el először, nem akarta, hogy túl sok legyen megint Évának.

- Először azt hittem csak képzelődőm. - simította meg gyengéden az arcát. – És mi járatban errefelé?

- Őszintén? - nézett fel rá Éva.

- Abszolút.

- Azt hiszem hiányoztál, és valahogy erre vitt a lábam.

- De miért nem hívtál fel? Vagy üzentél? Egyből mentem volna. - nyomott egy újabb csókot a lány szájára.

- Hagyni akartalak tanulni.

- Szerintem ezután sokkal jobban fog menni. – ölelte magához újra. - Akkor eljössz velem a pékségbe? És utána hazakísérlek!

- Rendben.

Egy fél óra alatt végeztek, de ezalatt jót beszélgettek, végre megint nem fogytak ki a mondanivalóból. Gábor keze valahol mindig érintette, vagy csak a kezét fogta, volt, hogy átölelte a vállát vagy a derekát. A piros lámpáknál mindig belefeledkeztek egy egy csókba, hogy aztán meg kelljen várniuk a következő zöldet. A pékségben végül ott helyben fogyasztották el a péksütit, és kakaót ittak hozzá. Gábor itt is időnként végig simított a kezén, és meleg mosollyal a szemében hallgatta minden egyes szavát. Éva pedig mindettől kivirult, és csak élvezte a helyzetet a fiú szemeibe belefeledkezve.

Gábor végül hazakísérte, bár a visszautat elég lassan tették meg, mert lépten nyomon megálltak csókolózni. És csókjuk kezdett egyre és egyre szenvedélyesebb lenni.

- Éva, ne haragudj, nem tudok uralkodni magamon. - súgta Gábor a fülébe, és már a nyakát csókolta újra. - Megőrjít az illatod, hogy itt vagy végre a karjaimban, hogy ölelhetlek, csókolhatlak.

- Én is vágyom a csókjaidra. - súgta Éva. - Mit gondolsz miért bóklásztam felétek? - próbálta meg elviccelni a dolgot.

- Oh, te! - csapott le Gábor az ajkaira újra. Ez a csók most még szenvedélyesebbre sikerült, mint a korábbiak, pláne, hogy Gábor egy kerítés falának döntötte közben, és annyira szorosan simult hozzá, amennyire csak a télikabátjuk engedte.