Valentin napi vallomás

Part 6

6.

A kávézóból kiérve Gábor kérdőn nézett Évára:

- És merre szeretnél sétálni? - neki mindegy volt, csak még a lánnyal lehessen.

- Menjünk le a Gellért térig. Imádom ilyenkor a Bartók Bélát, olyan szépen ki van világítva.

- Igen, én is szeretem, meg a hidakat. Azok valahogy mindig úgy vonzanak.

- Igazán? - nézett fel rá meglepetten Éva, mert hogy őt is, és ezt még soha senki nem mondta neki.

- Aha, és vannak kedvenceim is.

- Na ne mond, és melyik? - Éva egyre kíváncsibb lett.

- A Szabadság híd a kedvencem, aztán az Erzsébet híd, és végül a Lánchíd, de az csak éjszaka.

Éva hitetlenkedve nézett a fiúra. „Ezt nem hiszem el, nekem is kb. pont ezek a kedvenceim ilyen sorrendben. Hogyan lehetséges ez?"

- Tudom, elég fura, hogy szeretem a hidakat. Egyik álmom, hogy majd elmenjek megnézni a Golden Gate-et. - jött zavarba Gábor.

„Na jó, ez legalább már nem stimmelt, mert ő a Brooklyn hidat akarta megnézni, neki az volt az álma. De végül is az is Amerikában van." - gondolta Éva.

- Egyáltalán nem fura, mert én is imádom őket pontosan ilyen sorrendben, mint te, csak én előbb a New yorki Brooklyn hidat nézném meg. Engem valamiért az vonz.

Gábor meglepetten nézett rá, aztán kitört belőle a nevetés.

- Tudod, azt hittem, bolondnak tartasz, mert hidakért rajongok, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy te is.

- Én se találkoztam még senkivel, akinek a Szabadság híd lett volna a kedvence. - nevetett vele Éva is.

- Felsétáljunk rá? - kérdezte Gábor nem sokkal később.

- Már későre jár, haza kell mennem. - hárított Éva, amikor meglátta a téren lévő órán, hogy már 8 óra is elmúlt.

- Rendben, akkor hazakísérlek. Merre mész?

- Villamossal az Alléig, onnan pedig busszal.

- Ok, gyere ott jön pont egy 47-es, csípjük el. - kezdett el sietni Gábor a villamos megálló felé.

Felszállva ahogy leültek egymással szemben a villamoson, Gábor ráemelte kék szemeit Évára, és nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie:

- És most hogyan tovább? Adsz egy esélyt, hogy jobban megismerjük egymást?

Éva csak egy pillanatig gondolkozott, aztán csak bólintott egy aprót.

- Szeretnék még veled ismerkedni. - mosolygott a fiúra.

Gábor észre se vette, hogy bent tartotta a levegőt, amit most egy nagy sóhajjal kiengedett:

- És hogyan? Találkozhatunk? Randizhatunk? Írhatunk egymásnak?

- Találkozhatunk, és barátkozhatunk, bár így a karácsony előtt két héttel nem sok időm lesz. Tudod a sok családi program. De beszélhetünk Messengeren, ha szeretnéd.

- Szeretném, igen. A számodat is megadod?

- Persze. - vette elő a telefonját Éva.

- És azért egy egy találkozót csak össze tudunk hozni. - szólalt meg Gábor, miután kölcsönösen megadták a számukat.

- Meglátjuk. - hagyta annyiban Éva.

A villamosról leszállva a buszmegállóhoz sétáltak.

- Nem kell hazakísérned, itt csak felszállok a buszra, pár megálló, és már otthon is vagyok.

- Mindenképpen hazakísérlek. Már késő van, akkor leszek csak nyugodt.

- Ok, ahogy gondolod. - hagyta rá Éva.

- Melyik busszal megyünk?

- Az 53-assal.

- Ismerős. Merre is laksz tulajdonképpen?

- Az Olt utcában. A Bereck utcánál szállok le.

- Én meg a Lejtő utcában, szerintem nincsenek messze egymástól. - kezdte el nézegetni a térképet a telefonján. - Igen, nézd csak- mutatta a lánynak- kb. 20 percnyire lakunk egymástól. Csak én az ellenkező irányból szoktam járni.

- Akkor a Sas hegyre jársz reggelente futni? - jött a felismerés Évának.

- Igen, pontosan.

Ezután elkezdtek a környékről beszélgetni.

- Akkor te biztosan ismered a Jardinettet? - örült meg Éva.

- Persze, imádom. Anyu egyik kedvenc helye, gyakran járunk oda.

- Nekem is az egyik kedvencem. - mosolyodott el Éva.

Amíg el nem érték Éváék házának kapuját a környékről, a kedvenc helyeikről, a gyerekkori emlékeikről beszélgettek.

- Itt lakom. - állt meg Éva a kapuban.

- Akkor már ezt is tudom. - mosolygott rá Gábor.

- Köszönöm, hogy hazakísértél.

- Igazán nincs mit.

- Akkor szia! - búcsúzott Éva. Nem tudta mit is kéne tennie, adjon puszit vagy ölelést. - Köszönöm a mai meghívást. - azzal gyors puszit adott a fiú arcára, és már be is libbent a kapun. Már csak a bejárati ajtóból nézett vissza, Gábor még mindig ott állt, és kedvesen intett neki.

Igazából Gábor az arcára kapott puszi után megmukkanni sem volt képes, kész csoda, hogy a kezét fel tudta emelni, hogy intsen a lánynak búcsúzásképpen.

Lassan sétált haza, gondolatban újra átélte az egész délutánt Évával, és ábrándozott hogyan lesz tovább.

Évát pedig barátnője üzenetei várták, miután a szobájában megnézte telefonját. Hívta is párszor. Éva egyből vissza is hívta:

- Szia, bocsi, csak most értem haza. - kezdte Éva.

- Gondoltam, hogy jól sikerült, ha nem válaszolsz az üzeneteimre. De mesélj, mi történt. - faggatta egyből Kati.

- Nagyon jól elbeszélgettünk így élőben is.

- Igen, és?

- Semmi és. A kávézóban voltunk este hétig, ettünk sütit, ittunk kávét, limonádét. Aztán elsétáltunk a Gellért térig, és utána hazakísért.

- Jó, jó, de hogyan érezted magad vele? Fogtok még találkozni? - sorolta Kati a kérdéseit.

- Nagyon jól éreztem magam vele. Tényleg sok a közös bennünk, de ami meg nem, arról szívesen hallgattuk a másikat. És igen, fogunk még találkozni, még barátkozunk.

- Barátkoztok, mi? Akkor nem is csókolt meg?

- Nem! - háborodott fel Éva. - Még nem tartunk ott. Azt se tudom mi lesz ebből.

De azért, amikor másnap reggel Gábor üzenete várta a Messengeren, megdobbant a szíve.

„Köszönöm a tegnap délutánt, estét! :) Alig várom, hogy újra lássalak! Esetleg eljönnél velem a karácsonyi vásárba egyik nap?"