Csak te!/ Befejezett /

42 fejezet

Scharlott Blane

Négy óra olvasás után befejeztem a könyvet. Rápillantottam a telefonomra, és valami azt súgta ,hogy nézzem meg az értesítéseket. Vissza tettem a helyére a könyvet, és leültem vissza már a kezemben lévő telefonnal a helyemre. Meglepő módon senki nem keresett. Még Charles se. Amitől kicsit könnybe lábadt a szemem,hogy engem hagy elmenni, és mást visz be az életébe.

Nyugalomra vágytam már, ezek után senkit nem akartam látni. Legfőképp Charlest és Noaht. Egymásra talált a zsák és a foltja. Elkezdtem nézegetni a repülőjegyek kíváncsiságból. - Mi lenne, ha valahova elmennék kikapcsolódni?- pattant ki a fejemből a hülye ötlet.- Kettő óra múlva indul egy járat, mi lenne ha elmennék? Úgyse keres senki.- vontam meg a vállam kicsit szomorúan. Felálltam és elkezdtem pakolni az egyik bőröndöt.- Jó ötlet vajon csak így eltűnni?- ülök le az ágyam szélére. Kicsit féltem, hogy egy idő után nem-e keresnének.- Charles is lepantintott, anyáék nem élnek, Landoval is kicsit elávolodtunk egymástól, ő se keresett egy ideje. Majd elfelejtenek engem, és egy idő után senkinek nem fog feltűnni,hogy én nem vagyok ott.- a szemeim könnybe lábadtak, és azt vettem észre,hogy a látásom teljesen elhomályosodott.

§§

Egy órával később már a repülőtéren várakoztam. Hamarabb értem ide, mint az terveztem ezért leültem egy kávé társaságában és csak bámultam magam elé. Fájó szívvel megyek el,de mindenkinek jobb lesz. Csak felesleg voltam mindenkinek.

Hé, jól vagy?- kérdezi egy idős bácsi,akinek a kedve is elment amikor meglátta az arcomat.- Köszönöm, jól vagyok!- törlöm le a szemeimet. Nagyon nem vagyok jól. Előbb nem tudták volna a tudtomra adniuk,hogy egy felesleg vagyok számukra? Miért hagytak ennyit szenvedni?- Hagyjuk ezt a betanult dumát!- legyint egyet a kezével, és közbe az arcomat figyeli.- Látszik rajtad,hogy nem vagy jól!- hajtja le a fejét.- Ennyire?- kérdezek vissza,mire a tekintetét megint rám emeli.- Én is voltam felesleg,de az már vagy ötven éve volt.- kezdett bele a történetébe. Nem nagyon szerettem ha egy idős elmeséli a fél vagy akár az egész életét, mert akkor még egy év múlva is itt fogok ülni.- Honnan tudja, hogy ez bánt?- iszok bele a kávémba ami addigra már kihűlt.- A szemek mindent elárulnak, még azokat is amit a száj nem akar kimondani.- áll fel mellőlem és szép lassan eltűnik. Megint egyedül maradtam.

Sóhajtottam egyet és felnéztem az induló járatokra.- Ú, tizenöt perc és indul.- állok fel,és körbe nézek,hogy merre lehet az ötös kapu. - Az Charles?- a főbejáratnál megpillantottam egy piros pólós embert, aki Charlesra emlékeztetett. Megnéztem a telefonomat, és egy csomó nem fogadott hívás volt tőle. Lehet tudja,hogy elmegyek?

A szívem hevesen vert miközben az ötös kaput kerestem.-Ott van.- gyors léptekkel próbálok menni,hogy még ideje se legyen észrevenni. Minnél hamarabb fel akartam szállni a gépre.
Szerencsére elsőként feljutottam, kifújtam a levegőt és a szíverésem is kicsit nyugodott.

Az időt figyelem egyfolytában, hogy mikor indulunk. Még nem voltam teljesen nyugodt, mert Charlest mindenhol,de tényleg mindenhol ismerték, és ha nincs szerencsém akkor megtudja,hogy melyik gépen vagyok, és feljön hozzám. Ha pedig szerencsés vagyok, ami persze képtelenség, akkor megúszom ezt a katasztrófát.

Charles feljön értem, és elvisz innen. Szép álom, igaz? Szeretem és egyben gyűlölöm is. Látni és tudni akarok róla, de közben meg elmenekülnék előle,hogy soha ne is lásson.

Scharlott!- térek vissza a valóságba, amikor is valaki a nevemen szólított.- Charles?!- még pislogni is elfelejtettem. Csak lestem, és először azt hittem,hogy álmodok, ezért fejbe csaptam magam. Ez nem álom. Kár volt álmodoznom, és kár volt azt mondanom,hogy akit láttam az Charlesra hasonlító ember. - Igen, én élőben!- forgatta meg a szemeit, megfogta a kezemet és úgy vitt vissza ki a várakozóba, a másik kezében meg a bőröndömet húzta maga után. A szívem ugrált örömében, viszont az agyam tudta,hogy újra össze akar törni.

Mit akarsz?- ültetett le a padra.- Miért is képzelted te azt,hogy szó nélkül mész el?- vont kérdőre.- Nem vagyok gyerek! Egy felnőtt ember vagyok!- álltam fel én is. Ülve, olyan lettem volna, mint egy gyerek, Charles úgy nyeregbe érezte volna magát.- Mégis úgy viselkedsz mint egy gyerek?- Ó, tényleg? Nem én találkozgattam másokkal, úgy,hogy kapcsolatba voltam!- mindenki minket nézett. Úgy veszekedtünk, mint kettő óvodás. Viszont én nem bírtam ki,hogy ne legyen könnyes a szemem. Ezt Charles azonnal észre vette és átölelt.

Sajnálom, nem akartalak megbántani.- szorosan ölelt. Amitől a könnyeim még jobban folyni kezdtek. Charles nem foglalkozott azzal,hogy millió ember videózta, és perceken belül kint is lesz a médián. Charles csak velem foglalkozott. Most nem érzem azt, mint egy haszontalan tárgy vagyok. Valaki törődik velem. És képes volt megkeresni, habár még azt nem tudtam meg,hogy honnan tudta,hogy én elmegyek, de ez kevésbé volt fontos.

Scharlott nem kell más lány ,csakis te!- a kezeivel megfogja az arcom, és mélyen a szemembe néz, majd az egyik pillanatról a másikra az ajkaink összeérnek.

Vége!

Köszönöm,hogy elolvastad! Ezt a könyvet itt le is zárnám. Köszönöm, hogy itt voltál végig!🤍 Ne felejts el bekövetni,hogy ne maradj le a következő könyvről.🤍