Gyűlöletből szerelem

22.rész

Bemehetünk beszélt mindenki Alexávál és végén abban egyeztünk meg,hogy én maradok vele.

Alexa szemszöge

- Szia!- köszöntem miután felkeltem. Egy kicsit még mindig éreztem kettőnk között a feszültséget.

- Szia! Késő van már, aludj csak vissza!- fogta meg a kezem.

- Te miért nem alszol?- kérdeztem.

- Nem tudok, kényelmetlen ez a szék!- szólásra akartam nyitni a szám,de nem tudtam mert Rafe megtette helyettem.
- Nem! Nem azért nem tudok! Nagyon sajnálom!- fogta meg a kezem.

- Semmi baj!- ráztam meg a fejem.

- De,de van baj! Ha én nem vagyok olyan bunkó veled akkor te nem mész el,és nem történik meg ez!

- Tényleg semmi baj! Szeretlek!- mosolyogtam rá.

- Én is nagyon szeretlek!- folyt le egy könnycsepp az arcán.

- Hey ne, ne sírj!- mondtam és nekem is lefolyt egy. - Bármit teszel mindig szeretni foglak!

- Én is mindig szeretni foglak!- mondta majd megcsókolt. - Ja valamit még szeretnék mondani!- mondta miután elvált tőlem.

- Mi lenne az?- kérdeztem.

- Egy ideig nem leszek itthon mivel beszállok Apám üzletébe.- válaszolt kérdésemre.

- Öööhm.- húztam el az Ö-t.- Meddig leszel távol?- kérdeztem egy kicsit elszomorodva.

- Azt még nem tudom,de az biztos,hogy a születésnapunkon itt leszek!- mosolygott.

- Rendben!- erőltetem magamra egy mosolyt. Remélem nem sokáig lesz távol mivel még csak egy hónapja vagyunk együtt és nem tudom,hogy jót tenne ez a kapcsolatunknak. Miattam lenne,hogy elmegy? Esetleg már nem szeret? Vagy nem is szeretett? Nem biztos nincs ilyenről szó!- Mikor mész?- próbálom elterelni ezeket a gondolatokat.

- Holnap délután indulunk.- egy kicsit meglepődtem,hogy már holnap megy,de hát ez van.

- Én vissza alszok.- mondtam és becsuktam szemeimet.

- Oké!- válaszolt Rafe. Majd éreztem,hogy hajol az arcom felé,majd adott egy csókot ami miatt akaratlanul is elmosolyodtam.
Kicsit kellett várnom,hogy eltudjak aludni.

Reggel

- Jó reggelt!- köszönt a fiú mikor kinyitottam a szemem.

- Jó reggelt!- köszöntem én is.

- Azt mondta az ápolónő,hogy,ha fel kelsz mehetünk.- mondta.

- Oké!- mondtam.

- Anyukádék hoztak ruhát neked.- mutatta a táskát Rafe. Bólintottam. Felálltam és oda sétáltam hozzá kivettem a táskát a kezéből.
Letettem az ágyra, megpróbáltam ki cipzározni,de egy kézzel nem nagyon ment.

- Segítesz?- néztem felé.

- Persze!- odajött és neki egyből ment. Kivette a pólót ami egy baggy póló volt.
Elkezdtem levenni magamról a kórházi ruhát,de az se sikerült. Nem szóltam Rafe-nek mivel nem akartam terhelni és hát a másik ok,hogy nincs rajtam melltartó.
Inkább szerencsétlenkedtem.
- Gyere segítek!- ajánlotta fel. Egy kicsit gondolkoztam.

- Oké! - mondtam és hátat fordítottam neki.

- Emeld fel azt a kezed amelyik nincs be gipszelve!- utasított. Felemeltem azt kezem amelyiket mondta. Lehúzta rólam a textilt. A begipszelt kezemen még rajta volt,de onnan is levette.

- Ide adnád a táskából a melltartóm.- nem mondott semmit csak kivette a táskából és oda adta. Sikerült egyedül fel vennem,de a becsatolás már nem ment.

- Ebben is segítesz?- kérdeztem.

- Aha!- mondta majd becsatolta. Ezek után már automatikusan megfogta a pólót és felsegitete rám. Ki vent a táskából egy melegítő nadrágot. Azt már sikerült egyedül fel vennem.

- Na mehetünk kérdezte Rafe mikor már minden megvolt.

_______

- Nem jössz be?- kérdeztem mikor már az ajtónkban álltunk.

- Nem babám, megyek még pár dolgot össze kell pakolnom mivel már délután indulunk.- emlékeztetett.

- Ja tényleg, te ma mész.- jutott eszembe.- Akkor ma már nem találkozunk?- kérdeztem.

- De majd mielőtt megyünk beugrok!- fogta a fejem a keze közé és adott egy csókot.

- Oké akkor várlak!- mondtam miután el váltunk.- Szereltek!

- Én is!-mondta majd az autójához sétált, beszállt, majd elment.
Be mentem a házba köszöntem a szüleimnek és Kie-nek majd tudatam velük,hogy egyedül akarok lenni és be mentem a szobámba.

Beültem az ágyamra és egyből elöntött a szomorúság és sírni kezdtem. Nem akarom,hogy Rafe elmenjen még csak most jöttem rá milyen ő igazából és máris elmegy. Tudom,hogy nem örökre,de akkor is nekem szükségem van rá minden pillanatban. Főleg így hogy most megint elöntött az az érzés mi egy évvel ezelőtt.
Ami nem más mint a saját magam utálata. Egyszerűen kis korom óta megvolt ez az érzés. Egy évvel ez előtt végre le tudtam győzni,de megint kezd maga alákeríteni. De ezt a világ felé sosem mutattam annyira. Inkább higgyék azt,hogy minden rendben legalább nem kérdezősködnek. Mert még magamnak sem tudom megfogalmazni mit érzek nem,hogy nekik. A szívem arra húzz,hogy megint pengét ragadjak,de- "Nem, nem szabad!"- mély levegőt veszek. Letörlöm a könnyeim és lementem  a szüleimhez.

- Anya a telefonommal mi van?- kérdeztem.

- Használhatatlan lett,de vettünk egy ujjat. A húgodnál van be írt pár számot.

- Köszönöm!- mondtam és ott hagytam őket vissza mentem az emeletre,de most Kie szobájába.- Szia hugi!- nyitottam be kopogás után.

- Szia!- ölelt meg. Kicsim erősen így a kezem amelyik eltört nagy fájdalmat éreztem benne. A fájdalom miatt felsziszentem.
- Jaj bocsi!- ugrott el tőlem.

- Semmi baj!- dobtam neki egy mosolyt. - Anya mondta,hogy nálad van az új telóm.

- Igen itt van!- adta oda.- Beírtam pár számot.

- Köszönöm!- mondtam majd kimentem a szobából felhívtam Sarah-t és megbeszéltem vele,hogy eljön értem és át megyek hozzájuk. Igazából ennek az volt a célja,hogy Rafe közelébe legyek. Meg jó lesz Sarah-val találkozni.