Arannyal szőtt szerelem (16+)

Prológus

Tűkön ülve figyeltünk, amíg összesítik a befolyt adományokat. Az ügynökség ízléses előadó termében foglaltunk helyet. Körülöttem a tábor alapítói és dolgozóik, akik megfeszült arcizmokkal lesték a számláló pörgését. Szemben velünk, a főnökeim s Ő. Ennek az egész kampánynak a fő szervezője, akinek mosolya nem hagyott nekem más választást, minthogy egész nyáron a Remény táborában reklámozzuk az alapítvány munkásságát, amíg a barátaink szórakoztak és nyaraltak. Nincs mit tenni, ha valaki olyan elhívatott, hogy minden egyes beteg gyermek sorsát a vállán hordozza, mellé kell állni, átvenni a teher egy részét, mielőtt összenyomja.

Így tettem most is, mint oly sokszor mióta ő a párom, szívügyemmé váltak a számára oly kedves dolgok. Figyeltem őt, szőke fürtjei homlokára omlottak annyira elmerülten dolgozik. Kizárta a teremben ülőket, észre sem vette, milyen régóta bámulom. El sem tudja képzelni milyennek látom, mennyire jó ember, imádom az eltökéltségét, hivatás tudat, ami benne él, szinte fel nem lelhető másban, még is annyira fiatal. Neki természetes, mint a levegő vétel, számára nem létezik másmilyen élet csak az, amit minden erőforrásával próbál szebbé tenni.

Órámat lestem, csütörtök délután háromnegyed öt, nyár utolsó napjait hagyjuk magunk mögött, alig két óra múlva egy barátunk jachtja ki fut a Duna-parti kikötőből és kezdetét veszi a hagyományos nyár búcsúztató parti hétvégéje a Fekete tengerig hajózva. De ez egy cseppet sem számít, szemünk előtt csak az lebeg, hogy a kitűzött kétszázmillió forint megjelenjen a monitoron, ezzel a májusban indult kampányunk lezárulhatna. Nem vagyok telhetetlen, hisz alig három hónap leforgása alatt értünk el hihetetlen eredményt, csak ez az idei legkimerítőbb és leghosszabb vállalkozásunk, az iskola jövőhéten ismét megkezdődik. Szeretnénk kivenni pár napot, hogy elbújhassunk a világ kíváncsi szemei elől.

Felpillantott a monitor mögül, egymásra néztünk, mosolyogva nyugtázta a rajta legeltetett epekedő tekintetemet. Szavak nélkül is jól tudjuk mire gondol a másik, ugyan azt az izgalmat érezte, amit én. Az utolsó milliók számlálásának feszültsége, végtelen szomorú sorsok alakulásának örömteli pillanata látszódott abban a leírhatatlan zöld szempárban. Másra sem vágytam egész idő alatt csak, hogy bennük éghessek el, és célhoz közeledve erre az esélyünk egyre nőtt. „Zavarba hozol!" Tátogta nekem piruló vigyorral. Sejtelmesen csókot küldtem felé, ügyelve a diszkrécióra, rám kacsintott, majd visszatemette magát a képernyőbe, büszkeség töltött el látva mire nem képes ő az akarat erejével.

Kijelzőn megjelent az áhított összeg, mire állva tapsolták meg a munkánkat, nem csak a mai napra szervezett adománygyűjtő fogadást, hanem a hónapok óta tartó erőfeszítésünket is a táborban. Boldogság könnycseppjei gördültek végig az arcomon, a következő nyáron is biztos, hogy a Remény tábor kitárja a beteg gyermekek előtt a világot. Boldog kézrázás és sok-sok ölelés következett az örömteli percekben, míg nem Gabi a főnökünk mellénk lépett, halkan súgva, a zöld jelzést számunkra.

Angolosan távoztunk, jobbnak láttuk nem vesztegetni az időnket, mielőtt meggondolnák magukat és új munkát ajánlanának, ezzel maradásra kényszerítve.

Egy szinttel lejjebb található pihenőszobánkba siettem a táskámért, kikapva belőle a telefonom. Kerestem a névjegyek között megbújó szívvel ellátott kontaktot, minden másodperc számított most nekünk. Lazított a nyakkendőjén, miközben ő is a füléhez emelte a telefonját. Megbeszéltük, hogy összepakol és a lakásunk parkolójában vár rám, ezért haza szólt, mivel csak ma érkeztünk a táborból a fogadásra, náluk raktuk le a súlyos csomagjainkat, egyszer ki lesz csomagolva, jelmondattal legyintettünk rá. Nincs ideje átválogatni most se, testvére segítségét kérte, készítsen elő neki egy másik bőröndöt, amiben a mini szabinkra szükséges dolgokat összepakolhatja. Az volt a tervünk, ha sikerül a kitűzött cél, tartunk egy utolsó nyaralást, ezért fontos, hogy ne veszítsünk időt, még ma elindulhassunk számomra meglepetés úticél felé.