Arannyal szőtt szerelem (16+)

23. fejezet

Mivel elkészült a borítótervem egy viszonylag vagy remélhetőleg utolsó prototípusa, mérhetetlen a boldogságom ezért úgy döntöttem, ajándékozom a folytatást és igyekszem rendszeresen feltölteni a fejezeteket. 

Tehát jöjjön, aminek jönnie kell! 

 Zúgott a fülem, egész testem sajgott. Köhögtem majd beszakadt a mellkasom. Kinyitottam a szemem minden fehér volt körülöttem vakított a fény. Mi a fene történt?! És hol van...

– Kornél! – sikítottam, ahogy szaggatóan fel tudott jönni a levegő. Ordított a testem a fájdalomtól. Zilálni kezdtem ettől égett a mellkasom és egyre jobban szorított. Szét hasad a fejem. Egy ismeretlen nő tett arcom elé lélegeztető maszkot visszafektetett az ágyra. Korházban vagyok, mélyet sóhajtottam, de rettentően fájt. Mintha izzott volna a levegő, amit beszívtam. Lekaptam az arcomról a maszkot. – Mi van vele? Hol van Kornél? – elcsuklott a hangom még a beszéd is rettentően rossz érzést kelt.

- A fiút, aki romok alá szorult magával, órák óta műtik súlyos az állapota, de mindjárt bejön a doktor úr az édesapjával. – nyugtatóan próbált hatni, lenyomott az ágyra visszaadva a maszkot, könnyek folytak ki a szememből Kornélért aggódtam. Hisz nem is kellett volna ott lennie, miattam jött abba az aulába. Óh istenem!

- Az apám eljött? Egyáltalán én hova kerültem? – kérdeztem suttogva, levettem ismét a maszkot, így nem fájt annyira a légzés. Ha apa itt van, k*rva nagy a baj, meghalok?!

- Hidegkúti Klinikára hozták be, a telefonja vészhelyzeti adatlapján ez állt, itt kezelik, így megnézték a fiúét is. Mindketten hozzánk tartoznak! – válaszolt az ápolónő, mintha teljesen egyértelműnek kellene lennie számomra.

- Mi történt? – kérdeztem, közben belépett az orvos. Kartonomat hozta és rettentően aggódni kezdtem. Apa magához ölelt, az átfonódó karok fájdalmat okoztak ettől nyöszörögtem. – Miért nincs itt dr. Márton?

- Hozzám hozták be! dr. Antal Dániel vagyok. – fiatal férfire ráncoltam a homlokom, ettől fájt a fejem. Nem érdekel ki ő nekem van saját orvosom.

- Mártont akarom! – ellenkeztem, amiért nem János látott el.

- A doktor úr épp most a Hamvas fiút műti, nem tud ide jönni! – érvelt és bólintottam, ez esetben elfogadom. Az ő kezei között jó helyen van Kornél. – A jelek szerint enyhe agyrázkódása van, jobb válla repedt a bal ficamodott, több bordája sérült, de egy sem tört el. Nincsenek szilánkok így elkerülte a belsőszervi sérüléseket, nem lesz gond. Füst mérgezést kapott ettől a nehéz légzés. Kisebb égési sérülések akadnak, viszont járóbetegként távozhat.

- Még ma? – kérdeztem. Nem szeretem a korházakat, a magán klinikától is ráz a hideg, ha belegondolok, hogy itt kell töltenem az éjszakát.

- Igen. Csináltunk röntgent és MRI-t a leletek alapján haza engedhetjük. – bólintottam a szavaira. – De otthon szigorú ágy nyugalom. Írtam fel gyógyszereket a fájdalmakra, rajta lesz a kontroll időpont is a zárójelentésen.

- Hogy van Kornél? – könnyeim folytak le az arcomon.

- Azért sérült könnyebben mert a fiú felfogta a robbanás mértékét. János minden tőle telhetőt megtesz érte. Agyrázkódása van. Sérültek a csigolyái. Eltört az egyik keze és a lába is, hátába ablak szilánkok fúródtak. A pad, ami alól kiszedték, a robbanás erejétől falhoz szorította mindkettőjüket, közben lángra kapott. Ettől égési sérülései lettek a hátán és a vállain, súlyos füst mérgezése van. Egy törött borda pedig átszúrta a tüdejét. De, ha nincs ott, magácska nem élte volna túl.