A bábmester meséje /Tom Kaulitz/ Befejezett!!

10.

Csak néztünk egymás szemébe, és olyan volt, mintha egyre közelebb hajoltunk volna egymáshoz, de mégsem.  Csak álltunk ott, és a másikra morogtunk, mint a kutyák, amikor meglátnak egy idegen kutyát.

Hirtelen egy ág törés zavarta meg ezt az egész játékot, és mind a ketten a hang irányába kaptuk a fejünket.

-van itt valaki -mondtam ki halkan.

-Gyere hátrébb. -karolta át a derekát, és közelebb húzott magához, hogy jobban a zöld mindenség takarásban legyek én is.

-Mit látsz? -tettem fel halkan a kérdésemet.

-Senkit nem látok. Csak az erdő van és a ház.

-Lehet csak egy állat volt az. -toltam el magamtól, de egyből a mellkasával találtam szembe magam.

-Maradj csendben. -lépett jobban hátrébb, hogy nagyobb takarásban legyünk a zöld dzsunbujban.

Közelebb léptem hozzá, amennyire csak tudtam, majd megöleltem, és a vállára hajtottam a fejem. Hallottuk, ahogyan valaki vagy valami elmegy tőlünk nem olyan messze, és a lépteiből ítélve, nem volt valami boldog.

Rá néztem Tom arcára, majd a hang irányába fordítottam a fejem. Távol volt, de mégis közel. Ennek nincs értelme, az érdi nem tud viszhangozni.

-Elment már? -tettem fel halkan a kérdést, és újra a fiú arcára néztem.

-Csendben gyere utánnam. -adott választ, a fel nem tett kérdésemre, és megfogta a kezem, majd elkezdett maga után húzni.

-Tom, mi az?

-Majd a bunkerben elmondom, csak maradj. -akadt el a szava, és maga elé rántott -Fuss, ahogyan tudsz -parancsolt rám.

-Miért?

-Emily, csak fuss! -mondta hangosabban, és elkezdett futni.

Nem értettem semmit, ezért inkább fogtam magam, és ahogyan a lábam bírta, elkezdtem futni vissza a bunker felé.

Fogalmam sincs, hogy most mi lehet, és mi az a dolog, amit én nem tudhatom, vagy hogy miért kell ennyire futni. De ha ezt Tom így mondja, akkor biztosan van valami és azt a valamit épp bőrrel nem igazán fogjuk majd megúszni.

Hátra néztem rá, és csak akkor láttam meg, hogy valamilyen állat ott fut mögötte és majd elkapja. Istenkém, mi ez az egész?! Már az erdő sem biztonságos, vagy mi van?!
Újra előre pillantottam, aminek hála, majd em pofára estem, és Tom leelőzött.

-Gyere már Emily!

-Futok, ahogy,a csak tudok! -Válaszoltam neki, és amennyire csak tudtam, gyorsabbra vettem a tempomat.

Futottam ahogyan csak tudtam, de teljesen a nyakamban éreztem azt a lényt, ami még mindig minket kergetett.

Tom hirtelen úgy eltűnt előlem, és sehol sem láttam, majd egy annyit vettem észre, hogy a föld a lábam alól, és csak gurulok előre.

Becsuktam a szemem, és csak gurultam lefelé vagy előre. Nem tudom most így hirtelen, de kezdek rosszul lenni.

Egy kisebb gurulás után, már teljesen azon voltam, hogy én itt most ki dobom S taccsot. De mire ez bekövetkezett volna, földet értem, vagyis inkább valamire rá estem.

-Au..-remegett meg a hangom, és lassan kinyitottam a szemem.

-Minden rendben? -tette fel a kérdést egy ismerős hang.

-Tom? -néztem rá a srác arcára, és nem is kellett -Tom! -örültem meg hirtelen, és magamból kiindulva, megöleltem őt.

-Kislány. -nevetett fel halkan, majd a derekamnál fogva visszaölelt.