Just be FREE (Harry Styles AU)

17. Rész - "Rád van szükségem te hólyag"

"Vannak pillanatok mikor már teljesen elhiszed, hogy a dolgok végül rendben működnek. Nincs semmilyen akadály, ami meg volt azt leküzdötted. Tiszta az út, de akkor hirtelen valami lehull eléd. Egy újabb ismeretlen valami, először csak kineveted, mondván ez egy rossz vicc... Aztán realizálod, s rájössz... A fele sem tréfa. Az angyalok nem repülnek a hidegben odakint..."

Harry Styles

Gyorsan kellett cselekednem, az ígéretemet nem szeghettem meg, miszerint bármi áron megvédem Őt. Thomas így is a fejemre kötötte, hogy nem lehet semmi se közöttünk, csak juttassam biztonságba a lányát, s ehhez képest kezdtem valamilyen érzelmet táplálni Sophie felé.

Átmásztam a kerítésen, s körbefutottam egészen a kapuig ahol oldalról simán be tudtam férkőzni az udvarba. Már csak magamra kellett hívnom a drága farkaskutyák figyelmét, ami egészen könnyű volt. Erősen tapsolni és hangosan fütyülni kezdtem nekik, egészen addig míg teljesen le nem szállnak a fal előtt remegő lányról. Sophie arca eltorzult, amint meglátott engem, szép bőre színe is gyorsan hófehérré változott, ajkai lila színbe bújtak. Szívem szerint rátapasztottam volna az enyémeket, hogy felmelegítsem az átfagyott testét.

-Megőrültél? - sikította egészen magas hangon. - Menj onnan! - jobb kezében egy követ tartott, amit nem sokkal később el is hajított az egyik dög felé. Sikeresen eltalálta - csak megjegyzem egy tízből tízes dobás volt -, s még jobban felingerelte azt.

-Fuss! - kiabáltam neki. A kis hadművelete után a bolhabuszok ismét ráfigyeltek, cselekednem kellett.

Őrültnek tűnhettem, de inkább én, mint Ő. Minden lehetséges dologgal próbáltam terelni az ebek figyelmét, egy kis ideig sikerült, de aztán a ledermedt lány jobban lekötötte őket.

-Dehogy futok! - eszmélt fel. Őszintén örültem neki, hogy végre magához tért, de azok a házőrzők nem mindennap módon voltak kiképezve. A FREE által, ami annyit tesz, hogy hosszú hónapokig külön.külön nagy figyelmet fordítottak rájuk, majd utána évekig taníttatták őket a rendőrkutya módszerekre. Chippel, nyomkövetővel és igen drága nyakörvvel ellátott dögök...

Az erős, kemény hangom nem hatott rá, őszintén nem is szeretem azt az oldalamat, és nem is értem. Sokak egyszeri találkozás ítélnek el engem, kicsit se ismernek. Nem általános a családi hátterem, apámat a mai napig nem ismerem, anyámat úgy szint nem láttam évek óta. Vannak akik tudják az igazat, és vannak akik felállítottak rólam egy furcsa képet, s az alapján igazodnak ki rajtam. Eddig egyetlen egy embernek nyíltam meg úgy igazán, egyetlen egy ember ismerte meg az igazi oldalam, amit egyszerűen nem merek felfedni senki előtt, de ez a lány szinte behatolt az aurámba...

-Sophie, bízz bennem... - könyörögtem szemeimmel, hogy végre ne legyen olyan akaratos, s értse meg, hogy ki tudom magamat húzni a csőből. A kérlelésem végére átmászott a kerítésen, biztonságba tudhattam.

Nem pislogtam kettőt se, mikor egy nehéz súly letaszított a földre. Szemeimet hirtelenjében összecsuktam, majd miután ráeszméltem, hogy úgy semmi esélyem a túlélésre, kinyitottam. Féltem a látványtól, féltem, hogy nem csak szimplán egy kutya lesz körülöttem. Féltem attól, hogy nem láthatom többé Sophie-t. Féltem a... haláltól.

Az izgalom és az adrenalin se segített, az a dög különösen erős volt. Elkaptam állkapcsát, hogy ne tudjon belém harapni, s ezzel még jobban legyengíteni, ám nagyon úgy tűnt, hogy így csak növeltem a bolhabusz önbizalmát. Hirtelen kicsavarta magát kezeim közül, s a nyak-kulcscsont részlet közé harapott egy mélyet. Fájdalmamban felordítottam, a maró érzés ami akkor elárasztotta testem. Sós, meleg könnyek szöktek a szemembe, amik a szél hatására csípni kezdték szemeimet. Jobb kezemmel a sebhelyhez kaptam, s egy pillantást vetettem ujjaim hegyére, meggyvörös színben virítottak. Lélegzetem egyre lankadt, egyre kevesebbszer vettem levegőt. Nem tudtam leállítani azt az állatot, akármilyen erősen küzdöttem ő csak egyre jobban szedett szét. A fizikailag és lelkileg is teljesen kimerültem, fel akartam adni.