Just be FREE (Harry Styles AU)

21. Rész - "Bevadulunk"

"A barátok jönnek mennek, azonban vannak olyanok akik hiába hagytak el, lélekben folyton veled vannak. Az eszed rajta jár, a végén meg már arra eszmélsz fel, hogy nem bírsz megmozdulni a sírástól. A levegőd egyszer csak elfogy, összezuhansz... De egy kéz hirtelen felránt a padlóról, majd belevisz a mocskos dologba... Ugyanott vagyunk." 

Sophie Angel

Reflexszerűen nyújtottam ki jobb kezem, és szomorúan konstatáltam, hogy az ágyam másik fele hideg és üres. Így ment immáron a második hete, amint kinyitottam a szemeimet a fájdalom szívembe költözött. Hiába telt el "hosszú" idő, egy részem még mindig nem tette túl magát ezen az egészen. Álmaimban gyakran láttam azokat a göndör fürtöket, ahogyan a tökéletesen smaragdzöld szemeibe csapódnak, ahogyan éjszaka az ágyban gyengéden átkarolja csípőm, majd magához húz. Ahogyan a fürtök lassan az én látószerveimbe vágódnak, és meleg lehelete csikizni kezdi bőröm felületét, míg mély hangján halkan felnevet. Annyiszor álmodtam ilyeneket, hogy lassacskán egész napokat képes voltam átaludni, csak azért, hogy egy pillanatra, egy másodpercre, csak láthassam Őt. A fájdalom amit éjszakákon és nappalokon keresztül éreztem semmihez sem volt felmérhető. Olykor hajnalban felriadtam azokból a kedves, szép álmokból és tüdőm szakadtából sírtam, egészen a befulladásik, aminek az lett a vége, hogy a napfelkeltét már a hideg teraszon töltöttem. Egyesek szerint a súlyos asztmánál a levegőváltozás - lehetőleg hideg legyen - jót tesz a tüdőnek, nemcsak jót tett, de le is nyugtatott, igaz párszor az arcomra fagyasztotta egy-két téli szél a könnycseppeket, ám tökéletesen kiürült a fejem.

Apa továbbra is pórázon tartott, mintha egy kétéves élne velük. Nos, a kettes mögé kellett volna egy nullát írnia. Üldözési mániában szenvedett, bekameráztatta a házat illetve lecseréltette a zárakat. "Hiper-szuper" biztonsági rendszerrel ellátott riasztót szereltetett fel, így minden mozdulatomat rögzítette, ezzel csak azt érte el, hogy még jobban magamba fordultam, feszengés költözött belém. Lehetséges, hogy ez volt a célja, ebben a három hétben volt elég időm gondolkozni és arra a döntésre jutottam, hogy ott hagyom az egyetemet. Erre azonban mindkét szülőm ugrott, megkaptam a "Szó se lehet róla, mit képzelsz?" szöveget, magántanárral folytattam tanulmányaimat a házunk falai között, ami talán még szörnyűbb volt, mintha társadalmi életet éltem volna. Így nem terelte el senki se a gondolataim.

Hosszas kopogtatás után nyitottam ki édesanyámnak a szobám ajtaját. Úgy voltam vele, hogyha elzárnak a külvilágtól, akkor zárjanak el rendesen, ezért párszor elfordítottam a kulcsot a szobaajtómban. Unott tekintettel dőltem vissza a kényelmes ágyamra, egy mozdulattal visszadugtam a fülhallgatómat füleimbe, ám a zenét nem indítottam el, elértem a célom. Éreztem, hogy az ágyam besüpped, anya leült mellém.

-Elmehetnénk vásárolni. - szólalt meg hosszas csend után.

-Vásárolni? - kérdeztem vissza. - Soha nem szoktunk vásárolni... együtt. - mélyen szívta be a levegőt, nem vásárolni szeretett volna, hanem kiszabadítani a házból engem. Egy ó betűt formáltam ajkaimmal, és egy kósza gondolat futott át az agyamon, mire azonnal elmosolyodtam. - Harry? - nyeltem nagyot. Régen ejtettem ki ilyen konkrétan a nevét, hogy ne fájjon legtöbbször "Ő"-nek hívtuk, vagy sehogyan, inkább csak célozgattunk rá.

-Vásárolni megyünk. - felelte. Semmit nem tudtam kivenni szavaiból és mozdulataiból, így "tök mindegy" alapon normálisabb ruhába öltöztem és vásárolni mentem... anyával... kettesben... Olyan furcsa volt. Miért hívott volna olyan eseményre - tényleg soha nem vásároltunk azelőtt együtt -, hogyha ne akarna valamit?

***

Idegtépő bő fél óra után végre találtunk egy olyan helyet, ahova normálisan be tudtunk parkolni az autónkkal. Anyám soha nem volt az a "jó vezető", aki akár fél kézzel is be tud tolatni két autó közé, így megszenvedtünk ezzel. Valamilyen oknál fogva még mindig bennem volt az a tudat, hogy összefutok vele, egy szó nélkül feltéptem az ajtót és kiszálltam. Magasított sarkú csizmám fülsüketítő zajnak tűnt a rideg, csendes parkolóházban. Ahogy lépkedni kezdetem úgy nőtt az adrenalinom is. Tipegésem lassacskán alábbhagyott, s míg összegomboltam fekete szövetkabátom anya elé álltam.