Just be FREE (Harry Styles AU)

39. Rész - Elég

,,Szeretnél segíteni, hogy ne szeretnél, életekről van szó, úgy érzed minden tőled telhetőt megteszel, de a négy fal közé beszorulsz, s ahelyett, hogy cselekednél, inkább vársz. Néha át kell gázolni másokon, ahhoz, hogy elérd a boldogságon, mert ha te nem gázolsz át az embereken akkor majd ők megteszik. Mindeközben törekedj a jóra, törekedj az elfogadhatóra és szeress... Ha tudsz."

Sophie Angel

Teljesen szétszakadtunk. Mindketten csendben szipogva tűrtük a végtelen távolságot, mely kettőnk közé éktelenkedett a képzeletünkben. Néha-néha egymásra pillantottunk, olykor összetalálkozott a tekintetünk és csak még jobban fájtak ez emlékek. A Göndör meggörnyedt háttal jobban összehúzta magát az ágyon, mellkasa gyorsan emelkedett fel, majd le. Egy ideig csak néztem. Meglepődtem testén, hogy mennyire vékony volt, mennyire beesettnek tűnt arca, és mégis milyen piszkosul szexin festett, ahogyan félmeztelenül nekidőlt a falnak.

Nem egyszer próbáltam szóra bírni, ezáltal meg akartam törni a leszállott, kínos csendet. De egy kis idő múlva beláttam, hogy mind hiába, Harry nem fog megszólalni. Kétségbeesetten sírdogáltam tovább tenyerembe.

- Miért fordulsz el? - nyögtem rekedt hangon. Nem mozdult, élesen és mereven pislogott maga elé, mint aki meg sem hallott volna. Következő próbálkozásomnál már levegőt sem vett. - Csak hallani szeretném a hangodat... - Felültem, hátha akkor véget vet a zajtalanságnak. Vágytam ölelésére, vágytam közelségére. Mégsem tehettem, jól tudtuk mindketten, hogy miért. - Figyelj - sóhajtottam -, tisztában vagyok azzal, hogy ha csak érintkezni próbálunk akkor...még jobban fáj. Azoknak az ingerült fa... - forgattam a szavakat, hirtelen haraptam rá nyelvemre - fagyos emberek - javítottam magamon - szándékosan zártak minket egy szobában. Úgymond szó szerint várj arra, hogy Luke mikor visz ki innen engem. Tudom, hogy most sértenek a szavak, akárcsak a pengék, és legszívesebben elfutnál olyan messzire tőlem amennyire csak tudsz, de hidd el Harry nem megoldás az, hogyha elzárkózol. Hosszú hetek óta az érintésedre vágyom, hosszú hetek óta ez az első pillanat, hogy elhiszem életben vagy. Tudod mennyi szörnyű momentumot okoztál a szótlanságoddal? Sokáig azt hittem komolyan meghaltál. És tudod mi volt rosszabb, mikor azt hittem direkt hagytál ott azon az éjjel, amúgy ha ez érdekel, még mindig nem kaptam választ arra az éjszakára. Mi történt pontosan? Egyszer megtudhatom? Vagy netán örökre végezni akarsz velem? Oké egy szavadba kerül és már itt sem vagyok, eltűnök amilyen gyorsan csak tudok. De kérlek ne tedd ezt velem mert belehalok, belehalok, hogy így kínzol. Legalább...legalább had halljam a hangod, ne fordíts hátat. Vagy ölelj meg... Csinálj valamit... Kér-kérlek. Könyörgöm. Harry...

Észre se vettem, hogy mindeközben lábaim útnak eredtek és a szoba másik felében lévő ágyhoz vándoroltak. Feldagadt szemeimet törölgetve pislogtam a fiúra. Kirázott a hideg mikor megemelte kezét, majd ujjait végig futtatta hosszú, göndör haján. Úgy beletúrtam volna én is, úgy hozzá akartam bújni. Szörnyen éreztem magam amiért nem tehettem semmit, csak szótlanul, összetörve álltam a szoba közepén.

- Tudod mit? - csaptam össze tenyereimet, ezzel is felhívva magamra a figyelmét - már ha lett volna. - Én...én feladom. Eddig bírtam! Nem hiszem el, hogy ennyi empátia és együtt érzés nem szorult beléd, hogy egy kibaszott, csak egy kibaszott szót kinyögj! Az a rohadt szó lehetne az ,,utállak" vagy a ,,ribanc" is, csak annyit kértem szólalj meg, mert hallani szeretném a bársonyos mély hangod, ha egyszer már nem érezhetlek fizikailag... - Visszarogytam a kényelmetlen ágyamra. Barna tincseimet összefogtam fejem tetején, de mivel nem volt hajgumi leengedtem kezeimet, az összeszedett hajszálak pedig szétterültek vállaimon. Már nem tudtam sírni, inkább csak lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogyan a Göndör végre mozgolódásba kezd. - Fogalmad sincs milyen átsírni napokat, heteket, arra várva ami úgy se történik meg. Minden pillanatban reméltem, hogy betorpansz az ajtón, és bocsánatot kérve azt mondod, hogy hülye voltál, szeretsz, menjek vissza hozzád. Dehogy őszintén bevalljam fogalmam sincs mi jár abban a tökéletes fejecskédben, olyan kiszámíthatatlan vagy, olyan titokzatos. Nem kértem nagy dolgot, csak annyit, hogy szeress, de úgy tűnik, ez olyan, mintha a vonatot várnám a reptéren. Szimplán vakság és még inkább őrültség.