Just be FREE (Harry Styles AU)

II. Évad: 10. Rész - Hosszú út lefelé

Sophie Angel

*Visszaemlékezés vége*

Agyamban folyton előugráltak a régebbi történtek képei. Ezer kérdést tettem fel neki, annyit tudtam meg, hogy nem azért távozik, mert nem akartam vele megszökni. Folytonosan egy kérdés nyugtalanított: akkor mégis mit tettem, amiért most itt hagy? Harry szótlanul, olykor felmordulva, kőkemény arcot vágva szedegette össze a holmijait. Én pedig földbe gyökerezve, tehetetlenül állva néztem, hogy mégis miért teszi ezt velem. Régóta ismerem, pont annyira, hogy tudjam valami nagyon nincs rendben. Tudtam, hogy akkor sem volt valami rendben, de egyszerűen nem adott választ, ha pedig adott is, az valami morgásnak könyvelhető csak el. Szóval kínosabb és fájdalmasabb helyzet nem is alakulhatott volna ki közöttünk.

- Harry - álltam meg előtte és végre el tudtam kapni karját, ezúttal nem mozdult előlem. Arcvonásai nem enyhültem, még akkor sem mikor óvatosan végig simítottam orcáját. Mélyen vette a levegőt, nehezére esett, ő ezt nem tudta, de ekkor tisztán a tudtomra adta, hogy titkol valamit. - Zaklat téged valaki? - kérdeztem bátortalanul.

- Nem - rázta meg fejét, szimplán egy szavas választ adva.

- Valaki próbál bemocskolni a múltaddal? Szólhatunk a rendőrségnek, vagy megoldhatnánk...

- Nem zaklat senki, Sophie! - határozottan ejtette ki nevemet. Könnyeim ismét összegyűltek, mire a fiú szemébe néztem. Nem kereste tekintetemet, lazán elnézett fölöttem. - Ne keverd bele a rendőrséget, ne csinálj semmit. Vagyis inkább eressz el, és hagyd, hogy elmenjek.

Szívem abban a pillanatban dobbant az nap először akkorát, hogy szerintem fél London rosszul lett a zajától, s sokak a mellkasukhoz kaptak szédülésükben. A fiú, akit teljes szívemből szerettem arra kért, hogy hagyjam elmenni, hagyjam, hogy tovább sétáljon, kilépjen az életemből.

Nem gondolkozva karoltam át derekát és próbáltam magamat csillapítani ölelésében. Mellkasába fúrva fejemet engedtem szabadjára könnyeimet, amit kevésbé díjazott, nem ölelt vissza.

- Megcsaltál? Meg tudjuk beszélni Harry, mindent meg tudunk beszélni - én hülye képes lettem volna még abba is belemenni, hogy egy hűtlenség utáni monológot rágjunk át. Ennyire szerettem, nem számított mit művelt, vakon szerettem.

- Mi, nem! Soha... - lepődött meg. Hangjában csalódottságot fedeztem fel, hogy ezt mertem róla állítani, de hát akkor mégis mi történt, amit nem mondhatott el? Eszembe jutott Louis mondata, miszerint a kapcsolatoknak az igazságra kell épülniük, nem a hazudozásokra. Nyakig benne voltam a pácban, ki sem láttam a kis titkaim közül, azonban volt bennem egy érzés, hogy Harry mégsem ezek miatt hagy el.

- Nem értem, egyszerűen nem tudom felfogni - sírtam. Alig lehetett kivenni, hogy mit motyogok bele felsőjébe. Megéreztem egyik kezét a hátamon, felsóhajtottam és könnyeim mögül kinézve megkerestem tekintetét. Rám nézett, pont rám, úgy ahogyan hónapokkal ezelőtt, mikor Luke miatt be voltunk zárva. Ugyanolyan szerelmesen - akkor már -, megenyhült arcvonásokkal, édesen, odaadóan fúrta szemeit az enyémekbe, mintha csak az élete lettem volna. Ekkor jöttem rá, hogy nem az élete voltam, hanem csak egy része az életének, ami hamar elmúlt. Másik kezét arcomra helyezte, majd tenyerébe hajtva orcámat letörölt egy éppen lefelé gördülő könnycseppet. Lágyan közelebb vont magához, én pedig hagytam, hogy csinálja. Homlokunkat a másikéhoz döntve, összeforrtunk az ölelésében. Vártam mikor csókol meg. Nem is tudom mikor érezhettem ajkait az enyémen utoljára. A baleset előtt is eltelt egy kis idő, és a kórházban töltött hetek alatt sem mertem megkockáztatni, hogy neki esek ajkainak. Féltettem ugyanis, hogy beviszek neki egy vírust és az kihat a szervezetére. Hiányzott már, hogy megcsókoljon. És mikor már majdnem megtörtént volna, akkor megmakacsolta magát, majd eltolt. - Nem szeretsz. Soha nem szerettél. a szavaid mindvégig üresek voltak - súgtam lehunyt szemekkel. Érzékelhető volt, hogy megfeszülnek izmai és ő sem hiszi el, hogy komolyan kimondtam ezeket.