Just be FREE (Harry Styles AU)

20. Rész - Törött váza

"Mikor egy lány sír miattad, az igazán szerelmes lehet. De mikor egy fiú hullat könnyeket a lányért, meggyőződhetsz afelől, hogy Te vagy számára a nagy Ő. És hogy miért itatja az egereket? A távolság. A modern Rómeó és Júlia története, távol tartják őket egymástól. Eleinte jóindulatból, félelemből választják el őket... De később rájönnek, hogy pont ez a nagy űr az ami tönkreteszi a két felet."

Sophie Angel

Nem volt kedvem semmihez. Nem akartam élni, nem akartam létezni, nem akartam levegőt venni, de legfőbbként, nem akartam sírni, ezt így sorjában megpróbáltam betartani, de hosszú, keserves idő után rájöttem, hogy semmi értelme. Nélküle olyan üresnek éreztem magam, olyan semmirevalónak. Nélküle nem voltam teljes, ahányszor csak belegondoltam elhangzott mondataiba a forró, sós könnyek legördültek arcomon. Miután kipihentem magam és igazán leesett, hogy mi is történt... Hogy mekkora egy gusztustalan teremtmény vagyok... Hogy Harry-nek teljesen igaza van... Hogy minden egyes szava tök reálisan hangzott. Egy hét elteltével sem tudtam feldolgozni a hiányát. Napjaim nagy részét a kórház falai között töltöttem, és azon belül is a zárt, privát osztályon, ahol csak kivételes embereket ápoltak. Anyám végig kísérte szenvedésem, sokszor próbált jókedvre deríteni, hozott társast, beszerzett egy új telefont, magazinokkal látott el, de akármilyen erősen is igyekezett, egyik se terelte el a figyelmem Róla. Csak az ablakon kifelé bámultam arra várva hátha egyszer csak megjelenik, akkor én felugrok és boldogan karjai közé vetem magam. Ám közel sem volt ehhez a vágyamhoz a valóság.

Megkaptam a vizsgálatok eredményeit is, semmi olyasmi nincs amit esetleg műteni kellene. Igen erős, illetve komoly asztmám van amire nagyon vigyázni kell. Nem erőltethetem meg a testem, nem idegesíthetem fel magam, mert a stresszes helyzetekben a levegővétel száma nőni kezd, ezáltal a tüdőm tágul és összezsugorodik, majd következik az asztma. Száraz, fájdalmas, fuldokló köhögés. Kaptam rá pár gyógyszert és beutalókat havi szinti tüdőszűrésre.

Egy teljes hétig koplaltam a kórterem falai között, így kész felüdülést jelentett az, hogy hazaengedtek. Még ha összetört szívvel, de akkor is nagy megkönnyebbülés volt otthagyni a kórházi kosztot - ami általában undorító volt, pedig a privát osztályon kezeltek -, amely úgy szintén megkeserítette napjaimat. Egy, pontosabban kettő zavaró tényező volt. Az apám és a Göndöröm. Az egyiket az Antarktiszra, míg a másikat magam mellé kívántam.

Kilépve a friss levegőre mélyet szippantottam, anya biztatás képen megszorította a kézfejem. Halvány mosoly kíséretében tűrtem hátra egy kósza tincsemet, és erősen összeszorított fogakkal koncentráltam arra, hogy ne sírjam el magam.

-Szerinted ha hazaérek mi lesz? - hogy ne tűnjön fel mennyire ideges vagyok semleges tekintettel cipőm orrát pásztáztam. Megállapítottam, hogy koszos.

-Kislányom, apádnak ezt nagyon nehéz feldolgoznia. Éveken keresztül próbáltuk előled titkolni és tényleg nagyon sajnáljuk, hogy ilyen módon kellett belecsöppenned, de nagy baj van. Nem hiszem, hogy teljesen felkészült-e erre. - anya vállamra helyezte kezét és biztatóan megsimítottam a hátam. Összeszorított szemekkel vártam, hogy valami történjen. A szél csípte ismét nedves szemeimet, eleinte nem folytak le orcáimon, de minél jobban próbáltam visszatartani, annál inkább kikönyörögték magukat. Szipogva ültem be a kocsinkba, és továbbra is csak merengtem a távolba. Házak váltottak fel egymást, majd fák, parkok, boltok, emberek, oly' sok mindent elhagytunk, de még véletlen se botlottunk Belé. Nem tudom, hogy az ember ilyenkor mire számít, talán, hogy egyszer csak feltűnik az egyik sarkon... Mint egy filmben, a srác éppen kávé szürcsölget a Starbucks-os papírpoharából, megáll, majd lemerevedik, lazán feje búbjára tolja fekete, vastag keretes napszemüvegjét és elképedt arccal, de mégis boldogságot érezve a lány felé fut. De ezek csak a filmek, a valóságban leszarja, hogy én mit érzek.