FeelingInside

29. rész

Odaértem Destinyhez, egyből elmeséltem neki, hogy mi történt. 

-Csuuy, te szereted? -kérdezte, lesütött szemekkel.

-Nem. -vágtam rá kapásból.

-ne hazudj. most komolyan, szereted? -kérdezte meg újból.

-Nem. 

-Hahh, könnyes a szemed. -mondta, és ezzel letörölte a kósza könnycseppem.

-Belerepült egy bogár...

-Te szereted...

-Des...mikor meglátom, hogy csillog a szeme, mikor rám néz, és minden egyes lépésemet követi a tekintetével. Ekkor én úgy teszek, mintha észre se venném, pedig nagyon is jól tudom, hogy néz és figyel, hogy mit csinálok, de mégse szólok semmit, mert úgy érzem, ha néz, biztonságban vagyok és minden rendbe van, hogy semmi bántódásom sem eshet, mert tudom, hogy Ő készenáll megvédeni. De ha nem is egymással szembe ülünk egymás tekintetében elveszünk percekre. Ilyenkor úgy érzem, hogy az egész testem melegség futja át, mert érzem, hogy szeret és bármit megadna, hogy semmi bántódásom ne essen. Ezt a felbecsülhetetlen értékű érzést, csak Ő tujda megadni, senki más. Senki nem tud úgy nézni, csókolni, mosolyogni, ahogy Ő. Senki nem tudja ugyan azokat az emlékeket megadni, mint Ő. -mondtam...és ezzel elmosolyodtam, és folyamatosan gördültek le az arcomon az óriási könnycseppek. 

-Basszus...te...szereted. -mondta, és hozott egy csomó zsepit és egy tábla milkát... azt hiszem fel volt készülve mindenre. -de mióta? 
-hááát...már egy ideje. talán ennyi idő kellett ahhoz, hogy mind ketten rájöjjünk, hogy mennyire szeretjük egymást és, hogy kellünk egymásnak. Ki kell egészítenünk egymást. -mosolyodtam el, Mike is ezt mondta, csak más szavakkal. 

-hűűűű...és ő ezt tudja? -kérdezte. 
-Nem...még nem. De el akarom neki mondani. Hiányzik. -feleltem. 

Rengeteget beszélgettünk még Destinyvel. Mikor eljöttem tőle, már sötétedett. Mike-al este még beszéltünk egy kicst, megbeszéltük, hogy hétvégén duna-partra megyünk sétálni, csak mi ketten. Akkor tudunk is beszélgetni. Én pedig elterveztem, hogy bevallom neki minden érzésemet. De persze, kitudja, hogy hogyan fog rá reagálni.