A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 16

Lehetetlenség.

Ez volt az első épkézláb gondolatom, amikor kicsúszott az első szó a számon. Kezemet a torkomhoz kaptam, és pont ugyanolyan ledöbbent arccal néztem Sharonra, ahogyan ő én rám.

Megszólaltam. Megannyi év, megannyi titok és rengeteg ki nem mondott indulatos szó ragadt bent már. Soha nem szóltam egy szót sem. Eszembe sem jutott, nem éreztem késztetést. Voltak időszakok, amikor a tükör előtt próbáltam beszélésre késztetni magam, de nem ment. Voltak időszakok, amikor azt hittem ténylegesen elment a hangom.

És most itt állok. Meztelenül. Minden harci szerelésem oda veszett, minden, amitől ember voltam megszűnt létezni. Pontosabban minden, amitől én voltam az igaz én. Ezt mind egyetlen nő miatt. Egyetlen nőért.

Sharon lesápadva, kikerekedett szemekkel reszket. Fél. És bármit rámertem volna tenni, hogy akár az életem árán is megvédem, most mégis a lehető legnagyobb veszélyt én jelentek rá.

Felegyenesedem a varrógéptől, betolom magam mögött a székemet és várok. Gondolkozom. Mindaddig, amíg Sharon anyám széttépett ruhájában nem indul el futva a kijárat felé.

Ekkor végleg elveszítem a türelmemet és a maradék egészségesnek mondható józan eszemet, majd dühből hátratépem a fejét és az egyik márványasztalra lököm, ahol szabásminták vannak szétdobálva.

Sajnos ma már másodjára lövök túl a célon, ismét nem tudtam kordában tartani az erőmet. Sharon átcsúszik az asztalon, a szabásmintákat magával rántva, és a földre esik. Szerencsétlenségére fejjel lefelé, így az eszméletét elveszíti, és a fejét csúnyán beverte a másik asztal kemény lábába.

– A rohadt életbe már, hogy nem lehet szót fogadni. – nagyon különös, hogy beszélek. Hangom kifejezetten mély és erős, kissé rekedtes.

Nagy sóhajtásokkal lépek Sharonhoz, egy kicsit sem sajnálom őt. Mit gondol, miért volt az a ruha elzárva? Láthatta, hogy nem egy tucat darab. Honnan szerezte meg a kulcsomat a kis kamrához, ahol a ruha várt a befejezésre? Semmit nem értek.

Megemelem eszméletlen testét, és felhelyezem az asztalra, ami miatta üresen hever. A varrógépem alatti fiókba, amit szerencsére Sharon nem vizslatott át, kiveszem a szorító köteleket, és minden testrészét erősen leszíjazom, hogy ha magához tér ne tudjon mozogni.

És most várok.

*****

– Mit keresek itt? – ahogy kinyílik a szeme, rögtön ficánkolni kezd.

– Megtörte a csendet Sharon. – válaszolok határozottan.

Úgy tűnik kiesett az emlékezetéből az a jelentős pillanat, hogy mi történt másfél órával ezelőtt. Tökéletes.

Épp lenyugodtam.

– Mióta tudsz beszélni? – kérdezi vissza, és még mindig nem jut el a tudatáig, hogy le van szíjazva.

– Amióta késztetett rá. 30 másodperce van elmenni. – mosolyogva közlöm vele a tényeket, majd a varroda közepén lefekszem a földre és kezeimet oldalra kinyújtom.

Sharon nem kérdez. Követi a parancsaimat, levágja magáról a köteleket, de ezek szerint csak az a szakasz esett ki az emlékezetéből, hogy hogyan ájult el.

Kapkodva szedi a ruháit a földről, nem kérdez, nem mondd egyetlen szót sem.

– Álljon meg! – szólítom fel.

– Mennem kell! – reszketve áll az ajtóban, kezét a kilincsre helyezi. – tikk-takk, tikk-takk...

– Mennie kell. De előtte kötözzön meg. Mellettem a betonban kampók fúródnak, a lábaimnál kötél hever. De vigyázzon! 10 másodperce van, hogy elhagyja a műhelyet. Különben addig kefélem, ameddig a lelke megszűnik létezni. Ameddig elfelejti, hogy mégis mit keresett ma itt. És a legfontosabb, hogy kit. Siessen Sharon. 7 másodperc. – visszaemelem a tekintetem a plafonra, lehunyom a szemeimet és igyekszem kontrollba tartani magam a lehető legjobban. Meg kell tennem. Ha nem köt meg, nem lesz okom védelmezni tovább. Márpedig nem láthatja meg, hogy az éj leple alatt mi rejtőzködik valójában bennem.

Védem a szörnyeteg elől addig, amíg nem jön el az idő. A bosszú ideje.

*****

A tervem egyszerű, nagyszerű és roppant könnyedén kivitelezhető. Amíg nem jövök rá a szándékaira, és nem tudom meg pontosan, hogy milyen helyet is szeretne elfoglalni az életemben, addig magamhoz dédelgetem. Utána bármennyire is kegyetlenül hangzik, megölöm.

A titkok őrzője egyetlen személy. Nincs osztozkodás, ez nem üzlet. Ha szavakat kitudott belőlem préselni, akkor bármire képes. Ezt viszont nem engedhetem.

Ez kegyetlenebb lesz neki, mint a halálsor. Tudta, és tudatosan közeledett felém, a szándékai gonoszak. Deja Vu.

Édes időszakot teremtek számára, és betekintést nyerhet abba a világba, amiről álmodni se mert. Az enyém lesz. Ha kell, Bruno is veszni fog. Aztán jön Sharon.

A végén viszont egyes egyedül lesz velem, és ki kell terítenie a lapjait. Kénytelen lesz megadni magát, mert erre lesz ösztökélve.

Nikola mesteri énjéből bőven tudtam tanulni annyit, hogy a magam védelme érdekében fel tudjam használni.
Nem fogom beavatni a ma történtekbe, egy egyszerű balesetnek álcázok mindent. Kiderítem, hogy honnan jött és ki ő, és amikor végleg beleéli magát abba a mennyei érzésbe, hogy valakihez tartozni ajándék, akkor megsemmisítem.

És mindenre megesküszök, hogy az utolsó perceiben sírva fogja eldalolni, hogy mit tett.

Gyónni fog, az életével pedig fizetni.

Sziasztook!
Najó, nagyon nehéz ténylegesen tartani a fonalat, eszméletlen összetett a sztori a fejemben!
Remélem nektek azért megvan 🤣

Ügyesen tippeltetek, valóban az anyukája ruhája szólaltatta meg a Szabót. Viszont azért itt lesz más is 😉

Ne felejtsétek, megtaláltok a
Kegyetlen Darkromance - Wattpad nevű Facebook csoportba is mindenféle izgalmas tartalommal ;)