A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 30

Kedves naplóm.

Nagyon fáradt vagyok, egyre több lítiumra van szükségem, hogy ne öljem meg magam. Hiába minden alvás, hiába minden fáradalom, nem pihen az agyam.
Walter napról napra stabilabb, szerintem lassan felébresztem őt. Csak még fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki. Igazat? Vagy hazudjak?
Hogy közöljem vele, hogy mindennek vége, ami idáig volt?
Te jó ég, ha megtudja megakar majd ölni. Elég volt megtudnia, hogy Nikola a testvérem. Láttam mit művelt vele Nikola. Látom, milyen hatással van rá. Sose leszek elég jó hozzá.
Sose fog irántam olyan erősen érezni, mint Nikola iránt.
Nikola elmondása szerint semmit nem tud Brunorol. A kikötő óta nem látta őt. Szegény nővérem. Biztosan magányos, biztosan meghatotta, hogy meghaltam. Elvileg.
Nekem kellett meghalnom.
Egyszer muszáj meghalnom.
Elfáradtam. Jóéjszakát.

A hideg ráz, ahogyan olvasom Sharon sorait. Az utóbbi pár alkalommal, amikor láttam Nikolát mindig megtörtem, és elgyengültem a közelségétől.

Azt hittem utálom. De eddig nem tudtam milyen érzés ez valójában, ahogyan azt se tudtam, hogy milyen szeretni szívből.

– Jó reggelt Aranyom. – mosolygok, amikor kinyitom a szemeimet és Sharon bámul rám. Kicsit ijesztő, de nem félek tőle. Ha tévedtem, és mégis betegséggel küzdd, nem pedig csak gyógyszerezték eddig feleslegesen, akkor boldogan halok meg mellette. Általa.

– Nem vagyok jól. Kérem a gyógyszereimet. – Sharon mosolya hirtelen eltűnik, hangja elmélyül.

– Semmi szükséged nincs rá, minden rendben van veled. – nyugtatgatom, miközben felülök az ágyban.

– Kezdek pánikolni, legutóbb, amikor elvették tőlem a gyógyszereimet, kést fogtam a másik torkához. Kérem a gyógyszereket. – idegességében kipattan az ágyból, toporzékol a szoba kellős közepén, a fekete nesszererében turkálva.

– Ne keresd. Kidobtam őket. – hazudom neki.

Miután meggyőződtem arról, hogy Sharonnak semmi baja nincs azon kívül, hogy egy indokolatlan gyógyszerre függ rá, akkor eldugtam előle azokat. Utálni fog, de meg kellett tennem. Nekem egy tiszta Sharonra van szükségem, hogy legyőzzük Brunoékat.

– Ne szórakozz már velem. – Sharon átjön az ágy azon felébe, ahol én keresztbe tett kezekkel figyelem őt mosolyogva.

– Nem szórakozom. Bizonyítsd, hogy ártanál nekem. Ha nem tudsz megölni, akkor igazam volt, és leszedlek erről a szar gyógyszerről. – állom hősiesen a sarat, pedig épp most kértem meg egy labilis elmeállapotban lévő ember, hogy öljön meg.

Egyébként ő egy komoly nő. Persze, hogy az, hisz az életében mindenki elakarta őt nyomni valaki. A férje sosem szerette igazán, a nővére pedig egy vérbeli ribanc volt mindig is.

Sharon zaklatottan távozik a szobából, majd ugyanolyan zaklatottan tér is vissza. A különbség csupán annyi, hogy hozott magával egy csinos, rozsdás kést is. Fantasztikus.

– Én nem szórakozom. Nem engedem meg, hogy te is csak szórakozz velem. Elég volt. – Sharon üvöltve lép felém, a kés élét tökéletesen pontosan a torkomhoz szegezve. Ügyes munka.

Kitakarom magamat, kiülök az ágy szélére, amit ő felvont szemöldökökkel néz végig, nem érti, hogy miért nem rémülök meg.

– Itt egyedül én vagyok az, aki elhiszi, hogy neked semmi bajod nincsen. És te vagy az az ostoba teremtés, aki még mindig Brunonak hisz, miközben mindenben hazudott neked. Megölhetsz nyugodtan, ha ettől te jobban érzed magadat. Az életem azóta a te kezedben van, amióta megismertelek. Ha akarod elveszed, ha akarod élsz vele. – szavaim amennyire kemények, annyira igazak is. Mindent halálosan komolyan gondoltam, és erre nincs jobb bizonyíték, mint a kés a torkomnál.

Sharon nem hátrál meg, egy szavamat sem hiszi el, bár ezért nem tudom őt hibáztatni.

Szemrebbenés nélkül figyelem őt. Itt áll előttem életnagyságban. Ebben a vékony pólóban látom, hogy milyen hevesen ver a szíve. Látom, hogy izgul, a mellbimbója kemény és merev. Nagyon nehéz most nem a testére gondolnom, hanem a szavaira figyelnem.

Nagyon közel áll meg hozzám, lábaimat észrevehetetlenül lassan széttárom, és csípőmmel lassan még jobban az ágy szélére csúszok, így Sharon felső teste a lábaim között helyezkedik el.
Észlelte a közeledésemet, de nem tett ellene. A kést a torkomtól nem volt hajlandó elvenni, éreztem, ahogyan egyre jobban a bőrömbe vésődik a tompa fegyver.

A kurva életbe, hogy nem zavart. Rühellem amiért megint bántani akarom, és azt is rühellem, hogy felizgat, amiért ő is fájdalmat akar okozni nekem.
Megakarjuk egymást jelölni, halálunkig egymást akarjuk viselni a bőrünkön.

Kezemet a combja hátsó felére rakom, és gyengéden cirógatni kezdem. Lassan csúsztatom fel a kezeimet egészen a fenekéig. Óvatosan ráhelyezem a tenyeremet a formás idomokra, és közelebb húzom magamhoz, miközben a tekintetünket nem vesszük le egymásról.

Erősen rámarkol a tőr végére, amikor megfogom az a kezét, amiben tartja a fegyvert. Határozottan rámarkolok a kézfejére és nyomni kezdem a tőrt a torkomhoz. Azt akarom, hogy legyen nyoma minden tettének. Bizonyítani akarok neki, azt akarom, hogy az életét is rám bízza. És, hogy a szavaim nem üresek, amit kimondd, annak súlya és következménye van.

Addig szorítom a kezét, amíg a vérem nem buggyan ki.

Egyenlő felem. Vagyis inkább a másik.