A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 25

Ez nem tetszik nekem. Sőt, egyenesen megtudnék fejelni bármit, hogy ébredjek már fel. Ez egy vicc.
Egy kibaszott rossz vicc.

– Nem vagyok humoros kedvemben. – mondom Sharonnak dühösen.

– Sosem vagy. Mondhatom tovább? – kérdezi flegmán. Mindjárt megütöm.

– Nos, mivel mindketten bajban voltunk, így a legésszerűbb megoldás az volt, hogy segítséget hívjak. Igen ám, de ha eredetileg az volt Bruno terve, hogy megöljön minket, akkor ha bárki tudomást szerez arról, hogy élünk, az visszajutott volna a fülébe, és akkor már tényleg nem élnénk. Így én mentettem meg a te, és az én életemet. – annyira könnyedén mesél, mintha tényleg igaz lenne.

– És hogy jutottunk ide? – szólok türelmetlenül közbe.

– Gyorsan kellett cselekednem. Brunotól hallottam, ahogyan az embereit megkérte, hogy takarítsanak el minket. Nagyon kevés erőm volt már, alig éltem. Gyorsan levetkőztettem magunkat, és a ruháinkat haltetemekkel tömtem ki, majd megkötöttem az anyagok széleit, fejünk helyére zsákot raktam. Senki nem kérdezősködött, senki nem nézelődött, bevágták a "testünket" egy-egy szemeteszsákba, és utána egy ipari aprítóba hajították azokat. – meséli tovább.

Teljesen ledöbbentem, a sztori hallatán. Azon nyomban érzem, hogy el fogok ájulni. Megsemmisült az agyam.

– Ennyi? – teszem szét a karjaimat, és férfiasan bevallom megkönnyeztem ezt az egészet. – Hazug! – vágom rá idegesen.

Sharon óvatosan lejjebb húzza a pólójának a nyakát, hogy bizonyítson. Ugyanolyan heg van a mellkasán, mint nekem.

Térdre rogytam előtte. Zokogtam, mint egy kislány. Halott vagyok. A titulusom szerint mindenképp, és ha Sharon nincs, akkor testileg is.

Ezt ő tette értem? De miért? Fejemet fogva értetlenkedem tovább.

– És ez az egész? Ami az elején volt? – tudom, hogy sokat kérdezek, de meg kell tudnom mindent.

– Bruno valamiért a közeledbe akart tartani. De nem tudom mi volt vele a célja. Őszintén nem tudom. Soha nem osztott meg velem semmit, az ő és az én életem most cseppet sem érdekes! – int figyelemre.

Nem fontos? Minden fontos.
Nem fontos jelenleg, hogy mit fogunk ma enni. Nem fontos jelenleg, hogy mi történt tegnap.
Nem fontos jelenleg, hogy élünk-e, vagy halunk.

Ugyanis minden, de minden romokban van, és minden, amit felépítettem, egy hibahalmaznak köszönhetően semmis. Semmis, akár az egész életem.

A titkok őrzője meghalt. És teljesen mindegy, hogy hogyan térek vissza, ha egyáltalán visszatérek, ez már nem fog megváltozni. Viszlát Walter Hill!

– Honnan ismered Nikolát? – amint tudom értelmesen beszélni, és már nem zokogtam, megkérdeztem.

– Nikola a nővérem.

Szám elé raktam hirtelen a kezemet, és csak bámultam üres tekintettel magam elé.
Teljes mértékig kizárt, hogy nem álmodom. Ilyen a való életben nem történhet meg.
Olyan nevető görcs tört ki belőlem, hogy a hasamat kellett fognom, nehogy összehányjam magamat.

Percekig csak nevettem úgy, hogy a könnyem is elindult. Sharon szép lassan, és óvatosan közelített felém, arcára egyértelmű ijedtség ült ki. Majd amikor mellém ért, a nevetés ismét sírásba torkollott.

– Nyugodj meg Walter. Lesz időm mindent alaposan elmesélni. Viszont most gyere, segítek lefürdeni. Hetek óta nem ért víz. – nyújtja a kezét felém bizakodva.

Miért ne hinnék neki?
Eddig meggyanúsítottam, és itt az eredménye. A belső hangomra hallgattam, ahelyett, hogy az ésszerűséget kerestem volna. Ezt már másodjára játszom el.

Nikoláról tudtam, hogy egy gonosz ember, mégis bíztam abba, hogy tévedek.

Sharonról megvoltam győződve, hogy gonosz szándékkal jött el hozzám, még is bíztam abba, hogy tévedek. Az a kurva bizalom.
És az a makacs emberi ösztön, ami nem enged tisztán látni teljesen egyértelmű dolgokat.

De ez már a múlt. És ezt fel kell dolgoznom.

– Gyere. – amint megfogja a kezem Sharon felsegít a helyemről, és átkulcsolja az ujjait az enyémek között.

Ez pusztító érzéseket rebegtetett meg a hasamba. Mintha csak millió tű szúrt volna egyszerre millió helyre. És ez nekem tetszett.

Sharon nyugodt. Kedves. Mintha teljesen kicserélték volna. Mint, aki élete legnagyobb terhétől megszabadult volna. Mint, aki biztonságban van. Mint, aki boldog.

– Megakartalak ölni. – szólok hozzá, miközben komótosan sétálok a nyomában a fürdőig.

– Tudom. – fordítja hátra hozzám a fejét. – De tudtam, hogy nem teszed meg. – mosolyodik el.

– Dehogy tudtad. Honnan tudtad volna?

Beérünk egy apró fürdőszobába, ahol csupán egy kis zuhanykabin, egy vécé és egy rozoga mosdó van. Ódivatú. Mégis rendezett. Tiszta.

– Mert az nem lehet, hogy csak én érzem azt, ami akkor történik az elménkkel, amikor egymásra nézünk. Kizárt, hogy csak az én szívem akar kiesni a helyéről, akárhányszor mélyen belenézel a szemeimbe. – becsukja a fürdőszoba ajtót és akármennyire súgja megint a belső hangom azt, hogy vezetni akar az orromnál fogva, ahogyan én is tettem vele, de tanulva a hibáimból engedek az eszemnek.

Ami jelenleg csak is egy dolgot súg.

Hogy Sharon épp olyan végtelenül szerelmes belém, ahogyan én belé.

Sziasztok!
Még mindig nem értünk a nyomozás végére 😍

Ne felejtsetek el csatlakozni a Kegyetlen Darkromance - Wattpad nevű Facebook csoportomhoz, ha szeretnétek további tartalmakat 🥰