A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 24

4 héttel később...

– Sharon? – nyitom ki erőtlenül a szemeimet, és tapogatózom a sötétben.

Nem tudom, miért ő jutott eszembe elsőre, miért őt akarom látni. Érzem az illatát, a jelenlétét.
Hol vagy Aranyom?

Fogalmam sincs hol vagyok, hasogat a fejem és nagyon fázom. Mi történt velem?

Nagyon sötét van, semmit nem látok, nem merek tapogatózni, nehogy elessek, vagy leesett valahonnan, vagy nehogy egy fegyver csövével találjam magam megint szembe.

– Walter? – hallom meg végre a hangját. Mázsás súly esik le a szívemről, megkönnyebbülés telepszik rám.

– Itt vagyok. – kiálltok minden bizonnyal egy szobából, az akusztika legalábbis erre utal.
Majd hirtelen felkapcsolódik egy lámpa.

Nem tudom hol vagyok továbbra sem. Letisztult, és rendezett körülöttem minden, de nem otthon vagyok. Ez egy idegen hely, de lakályos.

– Hol vagyok? – kérdezem Sharont, akit még mindig nem látok.

– Biztonságban. – ahogy kiejti a száján a szavakat, úgy bevillan az utolsó ép kép, ami megtörtént. Meglőttek.

Kezem a mellkasomhoz kapom, ahol egy nagy lyuk tátong. Lenézek a sebre, de már nincs ott semmi. Csak egy bemélyedés, egy heg.

– Sharon? – kapkodom a fejem körbe-körbe, megakarom tudni mi történt.
És ekkor meglátom végre Őt.

Kilép egy helység ajtaján, csodás lénye akár egy angyalé.
Csodálom, mégis elszörnyedek.

– Sharon? – kérdezek vissza ismét. Ez nem az a Sharon, akit én megismertem, aki a lelkem és szívem mélyén lakik.

– Én vagyok. – mosolyodik el, de ez is más.

Szőke, selymes haja átváltozott fekete színűvé. Hossza is eltűnt, csupán a válláig ér. Kék szeme barna lett, szája szélén apró piercing. Kifinomult, elegáns stílusa egyszerű lett.

Elöntött a méreg. Vele kapcsolatban, és minden mással. Nem tudom mi történt, és most untam meg, hogy semmilyen kép nem áll össze a fejemben.

Feltápászkodtam a helyemről és nekirontottam Sharonnak. Torkánál fogva toltam őt egy ajtó felé, ami nem tudom hova nyílik.

Felkenem a műanyag ajtóra, és kecses nyakán a kezemet ékszerként használom. Hatalmas ujjaim körbeölelik vékony bőrét, szorítok a fogásomon.

– Most beszélni fogsz. – hajolok ajkaihoz a lehető  legközelebb.

– Figyelmeztetlek. Az életedet én mentettem meg, és ugyanolyan könnyen el is tudom venni. Higgadj le! – áll ellen a fenyegetésemnek rezdületlenül.

Elengedem a kezeimet, és feltartom a magasba.

– Köszönöm. – igazítja meg a ruháját. Kezd felbaszni. Nagyon.

– Ne bosszants. Kérlek. – úgy gondolom, szép szóval előrébb jutok.

– Meglőttek. – felel egyszavas, semmitmondó válaszokat. Meg kell hagyni, nem sok ember lenne, aki ebben a helyzetben higgadt tudna maradni.

– Nem mondod? Baszdmeg, észre se vettem! Hogy a picsába nem jutott ez eszembe geci? Kösz Sharon, hogy itt vagy. Mi lenne velem nélküled, és az ostoba faszságaid nélkül? – káromkodok tőlem szokatlanul obszcén módon, mint egy kocsis. De most komolyan? Miért szopat?

– Ha nem fejezed be, megint belőlek. – mosolyodik el kissé a kifakadásomon.
Le, s alá járkálok a lakásban, ami még mindig nem tudom ki a faszomé.

– Sharon. Kérlek. – csapkodok kezeimmel.

– Elmesélek mindent, amint hajlandó vagy leülni, és lehiggadni.

Képtelenség, hogy megnyugodjak, és ne hogy ne verjem ki belőle a szart is. Alig ismerem őt, azon kívül, hogy egy elmeháborodott picsa, azon kívül semmit nem tudok róla, most mégis úgy beszélgetünk egymással, mintha ezer éve ismernénk a másikunkat.

– Nos? Először is, hol vagyok? – kezdem a kérdezősködést, mihelyt lenyugodtam. Legalábbis ennek a látszatát mutatom ki neki. Belülről pedig másodpercek vannak, hogy felrobbanjak. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy ne beszéljen mellé.

– A házamban. Hol máshol? – pillázik édesen az asztal másik végéből. Át fogom rántani onnan. Esküszöm mindjárt átmászok az asztalon, és megtépem. Be fogok csavarodni.

– Hadd ne kelljen minden szót kihúznom belőled kérlek. Rettentő ingerült vagyok, és nem akarlak bántani. – mondom őszintén. Elmosolyodik kislányosan. – Nem lehetne, hogy ne most olvadj el tőlem Sharon? Beszélj már! – förmedek rá, hogy komolyabban vegyen engem. Istenem, ez a nő.

– Én ugyanúgy inkognitóban vagyok, akár csak te. 4 héttel ezelőtt, amikor meglőttek, – pillant csupasz mellkasomra, majd vissza a szemeimbe – engem is meglőtt Bruno. Majd Nikolával együtt távoztak a kikötő portájából, ahol mi voltunk.
Reménykedtem abba, hogy nem haltál meg, így a maradék erőmmel hozzád kúsztam, és megnéztem, hogy lélegzel-e még. Minden erőmet bevetettem, hogy kivonszoljam a félig halott testedet a kikötőből, és elvonszoljalak. – meséli elszántan.

Na jó, tollas lett a hátam? Mi a fasz?

– Normális vagy? Szedtél ma már be gyógyszert? Lítium nélkül hazudni is szoktál? – idegesen felállok a helyemről, és a kis lakásból elindulok kifelé. Nem volt nehéz megtalálni, hogy merre van az ajtó.

– Én visszaülnék a helyedbe. – tájékoztat kimérten. Lassan visszafordulok, és belemosolygok az arcába.

– A halottak nem beszélnek. Sőt, mi több, nem is mennek már sehova. És ahogy idáig tapasztaltam, Kijevben elég mogorvák az emberek. Ülj vissza. – annyira komoly hangszínnel beszélt Sharon, hogy nem tudtam meghazudtolni.

Kinéztem a bejárati ajtó kis ablakán, és megláttam, hogy kint havazik.

Ez lehetetlen...