A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 21

Relaxálok némán hátat fordítva nekik.
Keresem tovább a tűt és a damilt, és hallgatom a veszekedést, hátha elárulnak valamit.

– Ne hazudj. Mindenki tudja, hogy nem vagy normális! – Bruno porig alázza a földön fekvő, vérző Sharont, akinek ereje sincs felállni.

Talán Sharon tényleg csak egy bábu, akit irányítottak. Gyanítom, hogy Bruno táplálja az egész tüzet alulról.

Kezdem ezt megunni. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne gyilkoljak.

– De tud beszélni! – arcát az Aranyom kezével takarja el, miközben keservesen sír.

Megtalálom a tűt és a damilt, zsebem mélyére dugom és visszafordulok.

– Valóban Szabó? – szegezi a kérdést nekem Bruno.
Válaszul megrázom a fejem, tagadom az igazságot.

– Mit képzelsz? Azt hiszed olyan különleges vagy, hogy bárkire hatni tudsz? Ülj fel az asztalra! – haját megragadja, és felrángatja a márványfelületre.

Bruno erőszakosan letépi róla a ruháit, a hideg atmoszférában didereg szerencsétlen nő, igyekszik takarni meztelen, sebhelyes testét.

Pedig mindketten láttuk meztelenül már. És olyan csodás, olyan kecses az egész lénye.
Megtámaszkodom a szemközti falon, és igyekszem stabilitásommal az igazamat alátámasztani. Még fel is húzom kissé a jobb szemöldököm, karjaimat magam előtt keresztezem.

– Nincs idelent semmi! – állapítja meg Bruno, amikor lenyúlt Sharon lábai közé és megtapintja a punciját.

Nem ezt érdemli. Oltárt kéne állítani ennek a megtestesül istenségnek.
Leveszi magáról az övét, és a csuklója köré tekeri.

– Terpessz! – szólítja fel Sharont, aki engedelmesik, mint egy jól nevelt kiskutya.
Hátralendíti kezét, és erővel ráver a puncijára.

A csapás pillanatában összeszorítottam a szemeimet, ezt látni se bírom. Sharon éles sikolya fülsüketítő, egy életre belém égett a hangja.
Lezuhan a teste a földre, és Bruno épp újabb csapást mérne rá, de szerencsére megcsörren a telefonja.

– Mondjad gyorsan! – int a kezével, elfordul Sharontól és tőlem, amíg telefonál, de nem megy ki a helységből. – Várj egy picit! – szól a beszélgetőpartnerének, majd felém fordul. – Szabó! Varrd össze a száját. – adja ki az utasításokat nekem.

Ledöbbentem. Azt hittem csak tréfál. Ezt nem éli túl, ha megteszem.
Akarom én ezt egyáltalán?

Vadul rázni kezdem a fejemet, Bruno pedig megforgatja a szemeit, és előveszi a nadrágjába csúsztatott revolverét.

– Most! – tartja a fegyvert egyenesen rám célozva, majd tovább telefonál.

Odasietek Sharonhoz, aki még eszméleténél van, de alig él. Ömlik a vér belőle, ha bántom, abba bele halhat.

– Ide figyelj! – súgom neki.
Rebegtetve kinyitja a szemeit, épp csak annyira, hogy jelezze él.

Jesszusom. Bevérzett a szeme, orvosi ellátásra lenne szüksége.

Felkelek előle, amire Bruno idegesen pillant rám. Felemelem védekezően a kezem, és jelzem neki, hogy szükségem van gumikesztyűre.

– Igyekezz már. – hadarja, majd tovább telefonál.

Remélem jó sokáig feltartják.
Odasietek a varrógépemhez és kiveszek az egyik szekrényből egy félig üres üveg kloroformot, meg egy kis rongyot.
Muszáj aludnia. Talán így túléli. Vissza Sharonhoz.

– Aludj el Aranyom. – nyomom a rongyot az arcához, majd ezután eldugom az üveget a már eszméletlen lány mögé, és elkezdem összevarrni a száját.

Hanyatt fektetem, ránehézkedek mellkasára és imádkozom csendben, hogy élje túl.

Amikor végeztem felkelek mellőle, igyekeztem nagy hézagokat hagyni a varratok között, így a kiszedésnél könnyebb lesz a dolgom, és nem is fog olyan csúnyán látszani.

Sok mindent elbírt már a gyomrom, de ez még nekem is kegyetlen látvány volt.

– Köszönöm. Viszont hallásra! – udvariasan elköszön, lerakja a telefon, és rám figyel.

– Elájult? – kérdezi. Bólintok.

– Meghalt? – kérdezi. Megrázom a fejem.

– Helyes. Ügyes. Tehát Sharon. Eszelős egy kurva. Gondolom megpróbálta manipulálni magát. Ez családi szokás náluk. – kezdi el a meséjét Bruno. Ezaz. Dalolj csak.

– Tényleg bipoláris. Nyilvánvalóan a lítium ezért kell. Én hiába igyekszem adagolni neki, sokszor makacsolja meg magát, és ilyenkor kiszámíthatatlan. Ezért én is nyugtatózom. Be kéne zárni a faszba valahova. – hányingert keltő, ahogy beszél róla, de sok hasznos információt is kifecseg, így nem töröm be az orrát.

– Na, de hagyjuk is a múltat. Szép varrás, otthon kiszedem a damilt, hogy megtanulja ne beszéljen, ha nem kérdezik, és ne hazudjon, ha színt kell vallani. Örvendtem Walter! – nyújtotta a kezét Bruno, és amikor a közelembe lépett, meglőtte a lábaimat.

Összeszorított fogakkal küszködtem az életemért szó szerint, kezemet hirtelen a sebre tapasztottam és szorítani kezdtem, miközben a földre rogytam. Sharon pislogva nyitogatja a szemét, nem volt friss a kloroform. Kurva életbe.

– Tettess alvást! – tátogom neki, szerencsére megtette, amit utasítottam neki. Sharon úgy néz ki, mint aki alszik.

– Szedjétek őket össze. – utasítja a fegyveres őröket Bruno, majd 3 kisgyúrt fickó beront a varrodába és egy zsákot húznak a fejemre.

A következő, amire emlékszem, hogy egy sötét szobában ülök egy székhez kötözve.

Nincs körülöttem semmi, egyedül a szapora szívverésemet hallom, és a vér dobolását a füleimbe.

– Jó reggelt Walter! – szólít fel Nikola, miközben megsimogatja a vállaimat.

Ez csak egy rémálom...

Sziasztok!
Számomra ez a legkritikusabb pont, sokat kellett gondolkoznom, hogy hogyan folytassam és hogyan ne zavarjam össze a szálakat!

Izgi lesz 🥶