A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 9

– Talán másra számítottál? – suttog a mumus.
Méterekre ül tőlem, mégis olyan hangosan döfi át a hangja a dobhártyám, hogy félek megsüketülök. Élesen játszódnak le a szavai a fejemben, pedig évek óta nem láttam. Tisztán hallom, pedig nem kellene. Nem lenne szabad. Tilos lenne. Mégis vonzz a kíváncsiság, az adrenalin mérges és veszélyes oldala.

Olyan vagyok a közelében, mint a mérgezett egér, aki tudja, hogy ha megeszi a mérget, akkor megfog halni, de a maszlag édes illata túl vonzó.

– Gyere ide. – utasít a távolból, a fejemben ordít, pedig meg sem szólal. Nem tudok ellenállni. Gyenge vagyok.

Még a füstfellegből is tökéletesen látom. A kisugárzása vonzz mindenkit és mindent, aki fotoszintetizálásra alkalmas. Ragyog a sötétben a fekete lelke. Szokatlan anomália.

Lassan felállok a helyemről, lehúzom gyorsan az italt, ami végigmarja a nyelőcsövemet. Csakis azért merem biztonságba meginni a röviditalt, mert a pultos előttem töltötte ki, és mert minden bizonnyal mellettem van. Ismeretlen helyen pontosan tudnám, hogy van kábítószer az italomba, amit ő maga csempésztetett bele.

Ó Nikola. A világ hibája volt, hogy nem fojtottalak meg, amikor lehetőségem volt rá. Átok vagy, toxikus átok. Idegméreg.

Felveszem a ballonkabátomat, fejet hajtok a pultos leánynak, majd elindulok célirányosan haza. Ez ma nem az a nap, amikor magam elé helyezhetem a prioritásom. Éhes vagyok, de nem a méregre.

A nyirkos utcán csatangolok, szemeimmel a vizes bőrcipőmet vizslatom idegesen. Minél előbb haza kell érnem, bebújnom a fészkembe és megerőszakolni magamat, hogy ne hántoljam le magamról a bőrömet puszta kézzel.

Megtenném, csak ne törjenek fel az emlékek, ne kínozzon az a vágy, ami megölte a lelkem. Hiába jár Sharon a fejemben, minden erőmmel rá fókuszálok, mégis hallom a dübörgő lépteket magam mögött.

Egy tűsarkú cipő kopogó hangja nyeli el a sötét utca zajait, amit egyre intenzívebben hallok magam mögött.

Haza kell térnem, biztonságos terepre kell jutnom. Sebesebb léptekkel szelem a hűvös éjjel nyüzsgő sikátorait. Amint befordulok az utcába, a cipő kopogását már nem hallom, csak a mellkasomban dübörgő szívem hangos zörejét.

Rekord sebességgel lépem át az ajtó küszöbét, majd hangosan becsapom magam mögött az ajtót, és nekidőlök annak. Lecsúsztatom a vasajtón a hátamat és pár perc erejéig a tenyerembe temetem az arcomat. Megdörzsölöm fáradt szemeimet, kezem az államon állapodik meg.

– Sose zárod be az ablakodat. – lassan emelem a tekintetem ennek a szirénnek a hangjára. És már be is hálózott.

– Úgy menekülsz előlem, mintha bántanálak. – dédelget maga mellé, próbál hatalmába keríteni. A hangja kötélként szorul a torkom köré, és minden kilehelt szóval szorít egyet a kötélen.

– 6 év telt el, már sok minden megváltozott. – manipulál szokásosan. Ehhez nagyon ért. Fegyvere van, ami csak rám hatásos. A nézése, és az amit művel velem.

– Walter, nézz rám! – utasít határozottan a nappaliban uralkodó sötétből, világoskék szemei világítanak, mintha csak az ördögöt látnám.

És a fegyvere elsült. Hiába minden önuralom, minden biztos támpont, amibe kapaszkodni tudnék, eluralkodik a belsőmben és az ereimben az a dühtől elmérgesedett állapot, hogy bántsam. Hogy azt tegyem vele, amit a legjobban szeretek. Hogy megadja nekem azt, amire eddig még soha nem volt senki képes.

Ahogy egymás szemébe nézünk és Nikola édesdeden belemosolyog az arcomba, az végleg összedönt minden szilárd alapot, amit idáig építettem.

Lassan felcsúszom a hideg ajtón, stabilan megállok a lábaimon és kigombolom a kabátomat. Mintha órák telnének el, Nikola pedig tükröt tartva nekem ugyanígy tesz. Pontosan ugyanabba a tempóba, ugyanolyan mozdulatokkal hámozza le magáról bézs, földig érő szövetkabátját.

A nyakamon az erek kidudorodnak a megsemmisítő látványától, mely rémálomként gyötör időközönként.

– Nézz tükörbe, hogy engem láss. – szemeimet lehunyva hallgatom a hangját, és ahogy lecsukja vörös rúzzsal kikent száját lecsapok rá.

Az ingemet egyetlen mozdulattal letépem magamról, a gombok százfelé gurulnak a földön. Minden porcikám hadba áll, az izmaim végletekig megfeszülnek a testem minden pontján.

Fekete bőrövemet egyetlen mozdulattal lecsatolom magamról és a csuklóm köré tekerem, amit Nikola boldogan végignéz. Kíváncsi mosolygó tekintettel várja a büntetését, én pedig alig várom, hogy lelohasszam az arcáról a mosolyt.

Kettő határozott lépés kell, hogy elé érjek, azonnal torkom ragadom és elkezdem őt taszítani a nappali egyik sarkában, ahol egy nagy kerek étkezőasztal van.

– Sszt! – szisszen fel az éles fájdalomra, amikor a dereka nekicsapódik az asztal szélének.

Szabad kezemmel széjjel húzom a kabátját, ami alatt nincsen semmi, csupán egy piros fehérnemű szett.
Őrjítő. Csábító. Kibaszottul hívogat.

Amint megszabadulok a kabátjától a térdemmel szétfeszítem a lábait és közé furakodok. Alacsony termetének köszönhetően nem tudok a szemeibe nézni, csupán a feje tetejét látom. Miután elengedtem a torkát vesz egy hatalmas levegőt, és amikor kifújja azt, akkor alulról megragadom aranyszínű haját és hátratépem a fejét. Annyira, hogy koppanjon a feje az asztalon.

– Beszélni jöttem el hozzád. – szólal fel fájdalmasan, ám engem nem érdekel. Készen állok besétálni a halálos csapdámba, amiből senki nem tud kizökkenteni.

Puszta kézzel letépem a piros bugyiját és a szájába tömöm, 2 ujjamat benne is hagyva. A fuldokló hangja teljesen elveszi a józan eszemet és ez még jobban dühít. Kiengedem az övet a kezemből, kissé elrugaszkodok Nikolatól, majd hátralendítem a kezem és a mellére csapok egy erőset az övemmel.

A fájdalom hatására a száját összezárja, miközben természetfeletti hangokat adat ki magából. Harapja az ujjaimat, mintha az élete múlna rajta, miközben nyüszít akár egy haldokló kutya.

Az első könnycsepp megjelenése után rámérem a következő csapást.

Zokogjon. Sírjon. Harapjon. Vonyítson. Vérezzen mindenhol, ahová ütést kap.

Szenvedjen minél jobban, hogy jól tudjak lakni.