A szabó két élete | Part I. COMPLETED ✅

Chapter 12

Hol van mindenki? Szokatlan a csend és baljós.

Talán megint Sharon rossz fát tett a tűzre? Az én kis Aranyom minden pillanatban rosszat tesz. Kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán fog-e mesélni. Mostmár lassan jelentkeznie kellene.

Bár, ha Bruno tünteti el, akkor biztos vagyok, hogy soha senki nem fogja megtudni mi történt vele. De csak nem történt baj?

Már csütörtök van. Az időjárás ma se kedvez nekünk, nyirkos idő van odakint, túl párás idelent a levegő a bőrnek. Ennek köszönhetően nincs is hangulatom a többi munkámra összpontosítani, előveszem anyám befejezetlen ruháját.

Az emlékére csinálom ezt a replikát. Az ő kedvenc ruhája volt. Ebben szúrták agyon azon a bizonyos éjjelen, amíg apámat lent verték agyon.

Aranyos lila színe volt, akár a levendulának, hosszú lyocell anyaga a földig ért, ujjvégein lila csipkék díszelegtek, V-kivágású nyaka szolidan dekoltált. Imádtam. Anyaillata volt. Ez az egy, amit soha nem fogok tudni visszavarázsolni rá.

Gyerek voltam még. De soha nem felejtek, soha nem lesz olyan nap, amikor ne jutna eszembe. Anyám utolsó szavai énekelnek a fejembe, akárhányszor lecsukom a szemeimet.

– Szabó!

Nem tudom mi történik velem mostanában, de egyre szokatlanabb dolgoknak tudok örülni. Először is örültem Nikola eltűnésének az elmúlt napokban, most viszont Bruno idegesítő hangja nyugtat meg. Vagyis nem az ő hangja, hanem az a kisugárzás, az az aura, amit a mellette hűségesen díszelgő Sharon ont ki magából.

Végre megvan. El se kell fordulnom a próbababától, érzem a jelenét. Beteríti a műhelyet a közelsége. Természetfeletti.

– Elnézést, hogy a napokban kimaradt Sharon. – magyarázza illedelmesen a szituációt, amit nem is értek. Álmodom? Mit akar? Baljós előérzetem van.

– Húzzál innen! – morog Sharonra szokásosan. Na, akkor nem lehet akkora gond, ha legalább ezt a régi jó szokását megtartotta.

Sharon sarkon fordul, én pedig a viszály elkerülése érdekében, na meg persze magamért is, csak akkor fordulok meg, amikor Sharon kisétál az ajtón.

Bólintok Brunonak, aki szintúgy visszabólint.

– Nem bízom benned. Hiába nem beszélsz, a szemeid mindent elárulnak, – kecsegtető beszélgetésnek indul ez, gondolom magamban. –viszont senkit nem kérhetek meg, és mivel az életeddel játszol, így téged kell megbízzalak azzal, hogy vigyázz Sharonra, amíg távol leszek.

Olyan tágra nyíltak a szemeim, hogy féltettem őket, nehogy kiessenek a helyükről. Rám bízza Sharont? Mintha az oviban lennénk? Bár nincs bizonyítéka arról, hogy vonzódom a nejéhez, de még egy halott is érzi azokat az energiákat, amik körbevesznek minket.

Ez egy csapda. Annyi hű szolgája van, annyi ember veszi őket körül, miért kellene vigyázni rá? Miért pont nekem? Semmit nem értek.

Nem egyezek bele. Kizárt, hogy besétáljak ebbe a ketrecbe. Ez pont olyan, mintha megvágnám magam és utána elmerülnék egy cápákkal hemzsegő medencébe. Kizárt. Kizárt. Kizárt.

– Nem a véleményedet kérdeztem, ne rázd a fejed. Azt mondtam, hogy ez lesz és kész. Fontos dolgom van, ami ráadásul magánügy. Senki nem tudhat erről, viszont azt nem vihetem magamról. – Az az szó hallatán ökölbe szorul a kezem és kitágulnak az orrlyukaim.

– Nyugodj meg. Még ma este elutazom. Sharont rejtsd el, senki nem tudhat róla semmit. Elvégre te vagy a titkok őrzője. – és most esik le, hogy nekem mi célom volt idáig.

A mocskos játékainak vagyok az alibije, aki úgy sem árulja el. A büdös picsába. Mibe keveredtem?

*****

Bruno még ezután beavatott egy pár igazán semmitmondó dologba, mint például, hogy mikor kell bejelentkeznem, hogy figyeltetni fog, és természetesen megfenyegetett, hogy megöl, ha hozzáérek a nejéhez. Csak a szokásos.

– Hol fogok aludni? – kérdezi a házamban Sharon félénken, bódult hangon.

Szólalj már meg az istenért. Nem lehetsz ilyen semmirekellő. SZÓLALJ MÁR MEG!

Egy biccentéssel tudok csak jelezni, hogy a heverőn. Nem túl elegáns, de a hálószobámba nem mehet. Onnan nem tudom garantálni, hogy ki jön épségben...

– Köszönöm Walter! – a nevemet hallani, abból a csepp szájából a világ legszebb érzése. Körbetekeri vele a lelkem, amiről gyerekkorom óta nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik.

Sharon bemegy a fürdőszobába, hogy lefürödjön és tisztába tegye magát. Nehéz napja volt, komoly megpróbáltatáson megy át, érzi ő is, hogy szorul a hurok a nyaka körül, és neki sincs fogalma arról, hogy mi ez az egész.

De biztonságban van, és abban is érzi magát. Kellemesen teng a házban, szinte otthonosan.

Kár, hogy egyedül én nem érzem ezt a biztonságot. Nem a magamét, hanem az övét. És nem más miatt, hanem magam miatt.

Türelmet tanúsítani jelenleg nehezebbnek bizonyosodik, mint gondoltam. Ugyanis, amikor kilibben a fürdőszobából abban a fehér selyemhálóingben, amiben az apró mellbimbói káprázatosan kirajzolódik, akkor odavész minden önuralom.

Egyenesen a szemébe nézek, miközben elkezdem kigombolni a sötétkék letisztult ingemet, majd magam mellé dobom az anyagot.

Kíváncsi vagyok, hogyan reagál, érdeklem-e.

Kék szemei csillogva megállapodnak a felső testemen, minden négyzetcentiméteremet végignézi, miközben alsó ajkát enyhén megszívja.

Elég lett volna bőven csak a nézése, már abból is le lehetett volna szűrni mindent. Olyan beszédes a tekintete szavak nélkül, hogy akár ő is beállhatna a némák sorába.

Beszédes lány, az én Aranyom, de csendben fog maradni hamarosan.

Sziasztok!
Ne felejtsétek, ha szeretnétek a privát Facebook csoportunkhoz csatlakozni, akkor keressétek a
Kegyetlen Darkromance - Wattpad nevű csoportot, hogy mégtöbb pikáns és szpoiler tartalmat láthassatok ;)