Ashes & Betrayals

21 fejezet

A Mennyei Bölcsesség csarnokának hideg falai fojtogatták a császárt, mintha a cinóber oszlopok élő szövetté változtak volna, és a nyaka köré tekeredve megpróbálták kiszorítani belőle az élet utolsó szikráját.

Az utóbbi hónapok csendje egyszerre volt üvöltő és bénító.

Három hónap – ennyi idő telt el azóta, hogy a bátyja elhagyta a császárvárost. S vele együtt minden, ami az irányítása alatt állt.

A csend üvöltött.

Az őrület és a téboly, mint láthatatlan pókháló, lassan kezdett sötét gondolatok szőni a fejében; az elméje olyan lett, mint egy széttört tükör – egyre zavarosabb:

A lázadás... a lázadás még mindig él?

Hol van Yibo?

Miért nem tért vissza?

Miért nem küldött jelentést?

Yiren gondolatai vadul cikáztak.

Fogságba esett?

De a gondolat túl kényelmes volt, túl egyszerű. Ez nem vallott a bátyjára. Ő túl erős és ravasz volt ahhoz, hogy elkapják.

Mi van, ha nem is akart visszatérni?

Mi van, ha... elárulta?

Átállt a lázadókhoz? Azokhoz a férgekhez, akik megmerték kérdőjelezni a hatalmamat?

Igen, talán mindig is erre készült. Talán már az elejétől fogva áruló volt.

Miért is ne?

Hiszen sosem hajolt meg igazán... nem előttem...

Ujjai belemarkoltak a trón karfájába, körmei éles nyomot hagytak a finoman faragott fán.

Árulás.

Az árulás mindig ott volt, mindig körülvette.

Mindenki hazudott. Mindenki elárult.

Még ő is... a saját vére!

A gondolatai egyre gyorsabban pörögtek, minden képzeletbeli árnyékot valósággá torzítva. A lázadás. Yibo. Xiao Zhan.

Xiao Zhan?

Az a gyönyörű arc, az a törékeny test, amelyet egykor annyira áhított, hitvesként már semmit sem ért, de mégis...

Vajon ő is elárult?

Mi másért nem született még örökösöm? Mi másért maradt a birodalmam örökös nélkül?

Az én vérem tökéletes, isteni!

Igen, akkor csak Xiao Zhan lehet a hibás!

Felnevetett.

Az a törékeny, érzéki test... amelyre áhítozom, amelyet a magáévá tettem újra és újra... semmi mást nem hozott, csak kudarcot.

Nem!

Nem emlékezett, hogy elhagyta a tróntermet. A lábai maguktól vitték előre, egyik lépést tette a másik után, gondolatai már nem kötődtek a valósághoz és olyan mélyre rántották, hogy csak akkor eszmélt fel, amikor átlépte a Vörös Lótusz Pavilon bejáratát.

Xiao Zhan az oldalára fordulva feküdt az ágyban, a szoba félhomályában törékenynek tűnő alakja elveszettnek és megtörtnek tűnt. Légzése lassú és egyenletes volt. Csak feküdt ott, mintha nem is érzékelte volna, hogy a császár belépett.