A sötétség itt komorabb volt, mint bárhol máshol a világon.
Nem a megszokott éjszaka égboltja húzódott felette, hanem a híres Szellemváros fekete, csillagtalan ege, amelynek mintha évezredekkel ezelőtt maga a nap is hátatfordított. Az örök homály birodalmában, a fák ágain nem levelek nőttek, hanem fekete, elszenesedett indák, miközben a föld nem volt más, mint hamuval kevert szürke por. A levegő sűrűs és nehéz volt; a romos omladozó házak között sötét árnyak zúgolódtak – formátlan, eltorzult lelkek, akik valaha emberek lehettek.
A város szíve a legmagasabb rangú szellem, Sötét Éjszaka Vándora szellemkirály fekete kristályból faragott Árnyékpalotája volt. Magas tornyai a semmibe vesztek, csarnokai pedig olyan tágasak voltak, hogy a lépések visszhangja sosem halt el teljesen. A falakba tízezer lélek volt elzárva – arcuk az áttetsző kőből bámult kifelé, némán sikoltozva, csapdába esve az örökkévalóságban. A palota csarnokaiban egyetlen fényforrás volt: a lidércfények, melyek hideg, kékes lángja örökké pislákoltak, sosem hunytak ki, és sosem melegítettek.
A szellemkirály birodalmában nem létezett az idő. Csak az örök éjszaka.
Az olyanok számára, mint ő, csak vég nélküli várakozás maradt.
Xiao Zhan a hideg kőpadlón térdelt, óvó karja szorosabban zárult Rou Xi köré, a testét védelmezve ölelte magához. A kislány remegve fúrta az arcát a mellkasába, apró ujjaival kétségbeesetten markolászta ruháját, mintha így próbálna elmenekülni a rettenetes, sötét erő elől, amely a trónterem túlsó végéből sugárzott. Alig hallhatóan lélegzettel, mintha attól félne, hogy törékeny hangja felébreszt valamit ebben a sötétben.
– Félek. – remegte Rou Xi.
– Css... – ringatta a kislányt. – Nem lesz semmi baj.
Xiao Zhan a hatalmas, fekete obszidiántrónuson ülő alakra pillantott.
Hei Yexing, a szellemkirály, kígyószerűen hosszú, sápadt ujjai a trón karfáján doboltak, fejét unottan oldalra biccentette, fény nélküli, üveges tekintetét előre szegezte.
Az Árnyékpalota tróntermének nehéz szárnyas ajtaja hirtelen kivágódott.
Két démon maszkot viselő őr vonszolta be Yirent a trónterembe. A férfi feje előrebukott, ébenfekete hajtincsei eltakarták az arcát.
– Térdre. – A Szellemkirály parancsa olyan fizikai erővel bírt, mintha egy láthatatlan kéz csapott volna le Yirenre, a férfi térdei megremegtek, majd hangos koppanással a padlóra zuhantak. – Hol van a tízezer lélek, amit nekem ígértél?
Yiren felnézett, arcának oldalán vér gördült végig, de tekintete továbbra is hideg, elszánt és gőgös maradt, mintha még mindig nem fogta volna fel, kivel áll szemben.
– A kultivátorok beleavatkoztak... a klánok megtizedelték a seregeinket...
He Yexing arca megvonaglott.
– Hazudsz.
Egy pillanat, és a sötétség életre kelt körülöttük. A falakról fekete árnyak – xuwuk – csusszantak elő, füstként gomolyogtak, kavargó, formátlan lények fogaikat csattogtatva kaptak Yiren felé. A Szellemkirály lassan felemelkedett trónjáról, köpenye a földet súrolta, és ahogy megmozdult, a teremben lévő összes lény is mintha vele együtt mozgott volna.
– Azt hiszed, nem látok át rajtad? Nem teljesítetted az alku rádeső részét, Wang Yiren. Ezért a az egyezségünk továbbra is érvényben van... – He Yexing hangja egy pillanatra elhalt, pillantása ezután felé fordult. Xiao Zhan szíve a torkában dobogott, miközben Rou Xit remegve szorította magához. – Vagyis a társad és a kölyköd itt maradnak, amíg nem teljesíted a tartozásod. Tízezer lélek!
– Várj! Megszerzem a maradék lelkeket, de... – Yiren tekintete Xiao Zhanra szegeződött. – Mit szólsz kilencezer lélekhez?
Xiao Zhan megdermedt.
– Mi... mit művelsz?
– Folytasd!
Yiren lassan elmosolyodott, de abban a mosolyban csak hideg kegyetlenség volt, és a tudat, hogy még mindig alkupozícióban van.
– Engedd el és add vissza a társam, s fogadd el a fejalánlásomat.
Xiao Zhan ösztönösen szorította magához Rou Xi-t.
– Mit ajánlasz?
– Rou Xit és a gyermeket a társam méhében. A legtisztább... legártatlanabb lelkek mind közül. Engedj el ezer lelket, a gyermekeimért cserébe!
– Yiren, ne...!
He Yexing kivillantotta a szemfogát. Arcán halvány, gúnyos mosoly ült, a szeméből elégedettség tükröződött.
– Elfogadom az ajánlatodat, Wang Yiren.
Xiao Zhanban egy világ omlott össze.
A fekete árnyak felkavarodtak a szellemkirály körül, és a sötét erők a kislány után nyúltak.
Rou Xi felsikoltott.
Xiao Zhan kétségbeesetten szorította a kislányát, karmolt és küzdött, hogy megvédje a gyermekét... de amikor a gomolygó sötétség kinyílt, mint egy kiéhezett vadállat szája, és Rou Xi alakja egyetlen pillanat alatt eltűnt, a torkát egy éles, fájdalmas sikoly hagyta el, amibe még a hatalmas palota fekete oszlopai is beleremegtek.
– ROU XI!!!
A kislánya apró kezei, amik az imént még a ruháját szorongatták... a meleg, törékeny test, ami az övéhez simult... már nem volt sehol.
Egy pillanat volt csupán.
Egyetlen mozdulat.
Egy árnyék, amely körbefonta, és a következő másodpercben már el is tűnt.
A mellkasában érzett fájdalom olyan volt, mintha belülről hasították volna fel..., mintha a szívét szilánkokra törték volna. A teste remegett, a könnyei némán peregtek végig az arcán.– – ROU XI!!!
Rou Xi, az ő apró csillaga, az ő kis lótuszvirága! Az ő kislánya, akit karjaiban ringatva altatott el minden éjjel..., akinek halk nevetése olyan volt, mint egy szellő egy virágzó őszibarackfánál.
A Szellemkirály ajka halvány, elégedett mosolyra húzódott.
– Elengedtem az ezer lelket, Wang Yiren. Kilencezer lélek! Nincs több esélyed.
He Yexing ördögi fekete tekintete Xiao Zhan még alig gömbölyödő hasára szegeződött. A keze lassan felemelkedett, sápadt ujjai finoman mozdultak a levegőben, mire a teste összerándult, ahogy a jeges érintést megérezte odalent... mélyen a méhében... ott, ahol még az az aprócska, ártatlan élet növekedett.
– S az a gyermek... később az enyém lesz. – folytatta diadalittas tekintettel a szellemkirály. Hangja lágy volt és nyugodt, de éppen ezért volt ezerszer rémisztőbb. – Elvégre, már az én tulajdonom. De ne aggódj, Qinglian mester. Sem neked... sem pedig a gyermeknek nem esik bántódása, amíg meg nem születik. Élvezd ki ezt az időt.
Xiao Zhan torka elszorult, térdre rogyott, a teste görcsbe rándult, ahogy ujjai eszelősen kaparták a hideg kőpadlót, mintha azzal visszahozhatná őket.
A fejét rázva dünnyögött:
– Nem... ne...NEM!
YOU ARE READING
Ashes & Betrayals
FanfictionA kultivációs világ császár, Wang Yiren [α] elárulta a szekta társait, lemészárolta az őseit és emberek elleni bűnt is elkövetett. Hamvakra épített birodalmában nyolc éven keresztül nem csak fogságban tartotta Xiao Zhant [Ω], hanem többször is bánta...
