Ashes & Betrayals

20 fejezet

– A császári hitves két nappal ezelőtt elvetélt!

Yiren az aranydíszes sárkánytrónon ült, és maga volt a megtestesült fenyegetés. Kegyetlen arca szigorúságot tükrözött

Yibo ledermedt, ahogy csendben bámulta a császárt, a tekintete összeszűkült.

A Mennyei Bölcsesség csarnokában felhangzó zúgolódás, a miniszterek haragja egyre jobban megtöltötte a helyiség hideg levegőjét.

– ...nyű tragédiáért egyedül a lázadás felelős...

Általános döbbenet hullámzott végig a jelenlévőkön.

Baromság!, gondolta magában Yibo.

– A lázadás megmaradt csíráját is kell elfojtani! Nem fogok szemet hunyni a tetteik felett! Vért követelnek... és meg is fogják kapni! Kutassátok fel az összes lázadót... a családjukat, a támogatóikat, mindenkit, aki akár csak egy szót is szólni mer az érdekükben... és végezzétek ki! – jelentette ki a császár szinte ordítva.

A terem falai beleremegtek a szavaiba, mire minden jelenlévő azonnal fejet hajtott.

– Igenis, felség!

– Felség... – kezdte Yibo. – Ha mindenkit megölet, aki csak kicsit is gyanús, nem válunk-e azokká, akiktől védeni próbáljuk a birodalmat?

Yiren akkorát csapott az asztalra az öklével, hogy az előtte feltornyozott jelentések is leszóródtak a földre.

– A háborúban kockáztatnunk kell!

Yibo keze ökölbe szorult, de nem reagált.

A tanácskozás véget ért, de a gondolatai nem hagyták nyugodni. Egy pillanatig sem habozott, azonnal a Vörös Lótusz Pavilonhoz sietett. Belépett a főkapun, majd becsukta maga mögött az ajtón. Pillantása az épület melletti befagyott tóra esett, a jég felszíne olyan tiszta és egyenletes volt, mint egy tükör, miközben a kinyílt virágok szirmain hópelyhek pihentek.

Mintha az idő is megfagyott volna, hogy gyászolja az élet rideg igazságtalanságát.

Kevesebb mint egy zhang* távolságra megtorpant attól a helytől, ahol a Xiao Zhan testéből érkező jelet érzékelte. A komor sötétségbe burkolózó hely csendje elárulta, hogy a férfi ott van az ajtó mögött, de nagyon rossz állapotban.

Hirtelen megborzongott.

Ahogy az ajtó felé fordította a fejét, a szomorúság jéghideg fuvallata csapott az arcába, mintha a természet is arra akarná rávenni, hogy az ellenkező irányba menjen.

Remegő kézzel húzta el az ajtót.

Döbbenten megállt.

Képtelen volt megmozdulni, amikor meglátta a földön fekvő férfit. Mintha valami megbénította volna.

Xiao Zhan az oldalára fordulva feküdt a gyűrött ágyneműk között; ébenfekete hajtincsei beterítették az egész ágyat. Vörös alsóruhája a vékony dereka köré tekeredett, felfedve törékeny, szoborszerű testét: meztelen vállait és hátát, ami még mindig magán viselte a korábbi bántalmazás nyomait: a soha be nem gyógyuló sebeket; hátát és karját borító lila zúzódásokat; az arca halottsápadt volt, szemei alatt mély, sötét karikák húzódtak. Üres tekintete a semmibe meredt, olyan élettelenül, hogy még a szoba levegője is megfagyott tőle.

Az ujjai görcsösen kapaszkodtak az ágyneműbe, mintha próbálná összetartani azokat a darabokat, amik még megmaradtak belőle.

Szentséges szűz az égben!