Ashes & Betrayals

26 fejezet

A császárváros romjai között a szél kísértetiesen süvített. Az egykoron hatalmas város falai között voltak, akik a romok eltakarításával foglalkoztak, mások eltűnt családtagjaik, barátaik után zokogtak. Akadtak, akik elhunyt szeretteik után imádkoztak, néhányan pedig csak mérgelődtek.

Wang Yibo és Jun Hie hangtalan árnyékként lépkedtek a törmelékek között. Átkutatták a Könyvtár Pavilont és a föld alatti Tiltott Könyvtár most már csupán fekete gerendákból álló csonkjait. A levegőben égett papír és megperzselődött bambusztekercsek illata érződött. Yibo átlépett egy félig összeomlott polcon, ujjai végigsiklottak a megmaradt könyveken és kottákon, amiket a Wang család az elmúlt évszázadokban gondosan összegyűjtött.

Most több tízezer könyv veszett oda.

Ahogy a Könyvtár Pavilon, úgy a Linghun Pagoda és az Ősök Terme is üresen és hidegen tátongott. Az oltárokon mécsesek helyett csupán hamu maradt. Miután kiléptek az elhunyt klántagok emléktábláinak pavilonjából, minden egyes lépésükkel finom port kavartak fel a lábuk alatt. A föld alattuk fekete volt a hamutól. Fejük felett az ég vérvörösen izzott, a napkorong előtt lassan vonultak a hadjárat füstjének maradványai.

Yibo megállt, pillantása a hegy felé vezető ösvény felé fordult.

A földön mély, jól kivehető patanyomok húzódtak végig. Nem egy vagy két nyom, egy egész sor, egymást keresztezve, ahogy a lovak a poros talajba mélyítették lábukat.

A nyomok... egyenesen kifelé vezettek a városból.

– A nyugati út. – Yibo tekintete elsötétült.

Jun Hie leguggolt, és alaposan szemügyre vette a nyomokat.

– Frissek. – mondta halkan. – Alig néhány órásak. Igazad volt, Yibo.

– Yiren elvitte őket.

Yibo átlépett a fal maradványain, és elindult a felfelé vezető ösvényen, amikor a levegő hirtelen megváltozott. A szél irányt váltott. A hőmérséklet zuhanásnak indult, és az ég lassan feketébe borult.

A föld megremegett.

Az első rengés még csak egy finom rezdülés volt.

A második már erősebb – kis törmelék zúdult le az ösvény mellett, a hamu felkavarodott.

A harmadik rengésnél megnyílt a föld.

Hatalmas repedések cikáztak végig a császárvároson, mint fekete erek, feltárva a sötétséget, amely eddig a mélyben lapult. A hasadékból először csak néhány fekete folt emelkedett ki, formátlan és kavargó. Aztán még egy. S még egy. A sötétség sűrűsödni kezdett, darabokra szakadt, majd újra összeállt, és alakot öltött. A teremtmény arctalan volt. Egy üres, sima felület, vonások nélkül. A testük állandóan változott; rezgett, elhomályosult, majd újra összeállt karokká és lábakká. Ujjain hosszú, görbe karmok sejlettek fel, hátukon széles, kavargó szárny.

Xuwuk.

Őket több tízezer démon követte.

A démoni áradat a földet elborító sötét hullámként mozdult meg, hogy elnyeljen mindent, ami az útjukba kerül.

Yibo keze a kardja markolatára szorult. Légzése elakadt, szívverése a torkában dübörgött, mégsem a több tízezer árnyszerű lény látványa volt az, ami megbénította. A sötét sereg élén állt valaki. Sötét páncélja éjfekete árnyként nyelte el a haldokló napfény utolsó sugarait, a szél belekapott vérvörös palástjába és hosszú hajába, amely valaha hasonló volt az övéhez, most szénfekete fényben csillogott.