Ashes & Betrayals

25 fejezet

A császárváros elpusztult.

Xiaoyao Jingshan birodaloma elbukott.

A hajnal első sugarai aranyszínűre festették az eget, de a palotakomplexum felett még mindig fekete füst gomolygott, mintha az ég is gyászolná az egykor dicsőséges uralkodóház pusztulását: a szél hátán pernye szállt, fekete pelyhek kavarogtak, mint a hópelyhek, egy groteszk, gyászos tél – a tavaszban – amelyben nem marad más, csak hamu és vér.

A császári palota hamuval borított, üres csontvázként pusztult el. A cinóber színű oszlopok és falak feketére perzselődtek, a gyönyörű aranytetők megrogytak, a híd korlátai, ahol egykor selyemruhás udvarhölgyek sétáltak, most korommal fedett, omladozó gerendaként hevertek a romok között. A trónterem üresen tátongott, körülötte az egykori hatalom szimbólumai szétszórva hevertek a porban: összetört jádepecsétek, kiégett selyemzászlók, elhajított fegyverek. Az utcákon és udvarokon holttestek százai hevertek a földön, a tűzvész perzselte nyomokkal testükön.

A háború véget ért.

Ahogy az üszkös romok között állt, és figyelte, ahogy a többi klán elégedetten osztozik a zsákmányon, valami keserű és idegen érzés kezdett kavarogni a mellkasában. Tudta, hogy a valóság más lesz, a bosszú éhes árnyéka még csak most kezdte el igazán kinyújtani a karmait. A hadjárat végeztével a korábbi visszafogottságnak lassan nyoma sem volt már, helyét a mohó osztozkodás vette át.

A klánvezérek Xiaoyao Jingshan birodalmát felosztották egymás között, s a négy nagy klán régi dicsősége helyreállt. Miután elfoglalták a császárvárost, azonnal megkezdték a tisztogatást: a császárhoz hű katonákat elfogták, megbéklyózták, és azok akik valaha a birodalom büszkeségeken vonultak csatába, most rabszolgaként hajlongtak új uraik előtt. Nem létezett többé császári hadsereg, csak szétszórt, megtört emberek, akiknek sorsát a klánvezérek kiéhezett kegyetlensége pecsételte meg.

A megtorlás nem ismert határokat.

A fiatal szolgálókat megalázták, férfiakat és nőket egyaránt – a kegyetlenség elérte a legmélyebb szinteket. Gyermekeket szakítottak el családjuktól, nevüket elvették, jövőjüket ellopták. Bábokká, tárgyakká tették őket, akiket gazdáik kénye-kedve szerint büntettek. S úgy bántak velük, mint az állatokkal.

S a klánok elégedettek voltak.

Yibo ökölbe szorította a kezét, nem érezte a diadalt, amit a többiek és, nem érzett megkönnyebbülést sem. Csak a mély és keserű űrt.

Yirennek nyoma veszett.

Xiao Zhan eltűnt.

Jun Hie tenyere ólomsúlyként nehezedett a vállára.

– Hamarosan kezdetét veszi a győzelmi lakoma.

– Egy falat sem megy le a torkomon.

– Tudom. – bólintott Jun Hie. – De mint a Wang szekta új vezetője, kötelességed. Nézd, amint a többi klánvezér lehiggad és minden visszatér a régi megszokott körforgásába, mi ketten... – Oda-vissza mutogatott az ujjával kettőjük között. – megkeressük Xiao Zhant és a kislányt. A Wang klán védelme alatt, senki nem fogja merni megtámadni őket.

Jun Hie érvelése logikus volt.

A győzelmi lakomákat általában a meghódított klán központjában ülték meg, most azonban, hogy a császárváros elpusztult, az ünnepséget a Wangwu-hegy lábánál tartották meg. A sátor füsttel és a kitöltött bor illatával volt tele. Asztalok roskadoztak az ételektől és italoktól; fiatal lányok csábító tánca dukált műsorként. De az ünneplők figyelme nem a fogásokra és a gyönyörű táncra összpontosult; a győzelem és a diadal mámora töltötte be a helyiséget, harsány nevetéssel és poharak összekoccintásával ünnepelték a dicsőséget. Az emberek arca kipirult az alkoholtól, beszédük egyre hangosabb és érdesebb lett, ahogy a bor megbontotta a formális udvariasság utolsó foszlányait is.

Yibo nem ünnepelt.

Feszülten ült az asztal végén, vonásai kemények, tekintete komor.

Az éljenzés és önelégült dicsekvés olyan távolinak tűnt számára, mintha egy másik világban történne. Nem volt itt semmi, amit ünnepelni lehetett volna.

– A Wang család...

–...az kapták, amit megérdemeltek! – kiáltotta az egyik klánvezető, harsány nevetés közepette. – A császár vére...

Többen egyetértően bólintottak, néhányan poharat emeltek a kijelentésre, míg mások rosszalló kifejezéssel a fejüket rázták.

– A császár bűnei végre megtorlást nyertek! A Wangok már csak egy bukott dinasztia! – Qing Zhang nevetése végighullámzott az asztalok között, mások vele nevetve emelték kupáikat.

Yibo ujjai megfeszültek.

Lassan letette a poharát az asztalra és felállt. Mozdulata nesztelen volt, mégis olyan súllyal bírt, hogy a közvetlen közelében ülők önkéntelenül is elhallgattak. A figyelem pedig fokozatosan rá szegeződött.

– Azt mondjátok, a császár bűnei miatt az egész Wang családot is ki kell irtani? – kérdezte halkan.

Néhányan zavartan elfordították a fejüket. Fangshan Ming, a Huo Fangshan Klán vezetője, akinek klánját Yiren elsőként próbálta meg kiirtani, eddig önelégülten hátradőlve figyelte az eseményeket, most előrébb hajolt, és egy kimért mosollyal megszólalt:

– Wang Yibo, senki sem vádol téged. De a testvéred... nagyon kegyetlen módon uralkodott. Az emberek igazságot követelnek.

– S az igazságos szerintetek, hogy megöletitek azokat is, akik nem is harcoltak? – Yibo tekintete végig suhant az ünneplők arcán.

– Wang Yibo, mégis mit akarsz? – kérdezte Fangshan Ming. – Mióta érdekelnek az öcséd ölebei? Ezek csak rabszolgák... A császár kegyetlen volt. Az emberek pedig megtorlást akarnak.

– Megtorlást? Ti igazságról beszéltek, de amit tesztek, az nem más, mint kegyetlen mészárlás!

A hangulat feszültséggel telítődött.

– Wang Yibo, talán az árulók oldalán állsz?!

– Wang Yibo – mondta Fangshan Ming –, a háborúnak vége. Ami történt, megtörtént. Most nem az a fontos, hogy mit érzünk, hanem az, hogy tovább kell lépnünk...

Mielőtt befejezte volna a mondatot, Yibo elnevette magát. Nevetett egy darabig, majd így szólt: – Fangshan Ming klánvezér, engedd meg, hogy megkérdezzek valamit. Úgy véled, hogy a Wang Yiren bukása után a Huo Fangshan klánnak joga van a helyébe lépni?

Mindenki elhallgatott a teremben.

Wang Yibo folytatta:

– Mindent oda kell adni neked? Mindenkinek hallgatnia kell rád? Miért is kéne hallgatnom rád? Hol is voltál pontosan a hadjárat ideje alatt?

Fangshan Ming arcán zavart düh villant fel.

– Wang Yibo! Vigyázz a szádra!

– Talán nincs igazam? – kérdezte Yibo.

– Amikor Wang Yiren pusztított minket, ezerszer kegyetlenebbül tette! – mondta valaki gúnyosan. – Mégis miért kellene nekünk igazságosnak és kíméletesnek lennünk velük?

A teremben megfagyott a levegő. A klánvezetők közül néhányan ingerülten fordították el a tekintetüket, mások dühösen méregették őt.

Jun Hie talpra ugrott és megragadta a karját.

– Yibo, elég, állj le. – kérte Jun Hie, kihangsúlyozva minden egyes szótagot. Wang Yibo felé fordult, és tiszta, világos szemében jól látta tükröződni saját rémült arcát. – Hagyd, nem éri meg. Menjünk. Keressük meg Xiao Zhant!