aching love • calum hood

11.

Hétfő reggel borzalmas reggelre ébredtünk.

A nap a bús fekete felhők mögött járt. Az eső szakadt, néha-néha állt csak le. Nekem sem volt nagy kedvem, ahhoz, hogy újra az iskola padba üljek. Bár mikor van?

Nálam mindig az van, hogyha a napom rosszul indul már az egész napom el van cseszve. Sajnos, mindig az ilyen napok vetettek véget valaminek. Valami olyannak, amik fontosak voltak számomra.

- Mindjárt jövök! - cseng apám hangja még mindig a fülembe, ahogy egy puszi kíséretében elköszön anyától. Az nap egy autó elütötte őt. 2 hónapig küzdött a kórházban az életéért, de végül feladta. Anyám, a bátyám és én is összetörtünk. 

Végül anya még egyszer megállapodott. 

A mostani apám mellett. Vagyis a nevelő apám mellett.

Nekem Jack olyan, mintha a második apám lenne. Mindig mellettem volt, minden percben mikor szükségem volt némi segítségre, ő mindig futott.

De ez 5 év után eltűnt.

Új munkahely. Új ország. Új ház. Új környezet.

Ausztráliába költöztünk.

Minden megváltozott attól a naptól fogva. Jack elhagyta magát és inni kezdett. Az alkohol jelentette azt neki, ami egykor anya volt. Néha haza sem jött. Reggelig a kocsmában volt és ivott.

Végül is ezek a dolgok múltban történtek.

Jack végül elvonóra kezdett járni, majd két hónapnyi szenvedés után kijózanodott és az alkohol már nem vállt fontossá számára. Inkább anya, én és Ethan töltöttük be ezt a helyet.. Vagyis mi.

Ezek a gondolatok kavarogtak fejembe. Ezek a szörnyű, de valahol mégis jó dolgok jártak elmémbe. Ha, nem jövünk ide nem ismerem meg azokat az embereket, akik most sokat jelentenek számomra. 

Vajon ma is valami szörnyű dolog fog történni? 

***

Ethan elvállalta, hogy ma elvisz a suliba. 

Kitörő örömmel fogadtam ezt. Nem volt kedvem ma deszkázni sem. Na, meg persze megázni se szerettem volna.

Az autóba egy Green Day szám ment. Azt dúdolgattam bátyámmal együtt, míg az iskolába nem értünk. 

Bátyámnak megköszöntem, hogy elhozott, majd elköszöntünk egymástól. 

Az angol tankönyvet szorongattam, mikor a lépcső felé vettem az irányt. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, hisz nem szeretnék elkésni az óráról. Néhány emberbe ön akaratom ellenére is bele botlok. Mikor a felérek az emeletre egy nem kellemes látvány tárul szemem elé.

Calum és egy szőke lány egymást csókolják. Ízlelgeti, csókolgassa azokat az ajkakat. Úgy mozog a lány telt ajkain szája, mint az enyémen szokott. Szememet lehunytam. Nem voltam rá kíváncsi. Nem akartam látni, ahogy megcsal az az ember akit mindennél jobban kedvelek és szeretek. Magamban elszámoltam háromig, hátha mikor kinyitom szemeim már nem fognak ott állni.

De nem. Nem változott semmi.

Ott vannak. Ott csókolja azt a szőke libát.

Végül be adtam derekam és elkezdtem feléjük közeledni. 

Calumot izmos karjánál fogva rántottam magam elé. Meglepetten nézett rám..

- Violet, te mégis.. - nem hagytam, hogy magyarázkodjon nekem. Nem voltam hajlandó végig hallgatni őt. Egy óriási pofon csattant arcán. Szemeimet könnyfátyol borította, de még tartottam magam. Egy savanyú mosollyal figyeltem, ahogy dörzsölgeti azt a helyet, ahol lecsattant a pofon.

- Cal, mégis ki a fene ő? - kérdezte a szőke liba, mire elmosolyodtam.

- Hmm, húzz innen inkább, senki sem kíváncsi rád.. - ordítottam rá, mire szoknyáját megigazítva és orrát felhúzva elment.

- Ennyit jelentek neked? - kérdeztem szipogva. - Ennyi? Ezzel a ribanccal is összeállsz a szemem láttára? Ennyit volt ami köztünk történt? - ütöttem bele mellkasába.

- Cica.. én.. 

- Engem többé ne hívj cicának. - ordítottam képébe.

Többé nem akarom látni őt soha többé. Soha.

Túl sokat jelentett nekem ez a fiú. 

Gyorsan futottam le a lépcsőn, onnantól kezdve pedig nem érdekelt semmi és senki. Szipogva léptem ki az iskola kapuján. Nem láttam jól. Csak foltokat láttam.  

Könnyeim áztatták arcomat, önakaratom ellenére is.

Az úttesten szerettem volna átmenni.

De már csak hangos fékezést hallottam. 

Utána elsötétült minden.

Néha az álmok valóra válnak. 

De ennek nem kellett volna..