aching love • calum hood

17.

Homlokomat tenyerembe temettem, úgy sírtam az üres babahordozó felett. 

Sohasem éreztem még ilyen magányosnak magam. Persze, olyan tökéletesnek látszó dolgok vesznek körül, amit mindenki megirigyelne. Ebben a szent pillanatban minden egyes rossz káromkodást megbántam, amit Calum felé tettem. 

Mikor az éjszaka közepén felkellet, hogy kelljek, csak még jobban adta belém azt a vágyat, hogy milyen jó is lenne, ha nem lenne velem Calum. Minden egyes másodpercben szitkoztam őt, mint egy ötéves, mert  nem aludhattam úgy, mint a születése előtt. 

Itt fogalmazódott meg bennem, mennyi mindent is adott nekem ez a kisfiú a szimpla jelenlétével. Mindennél jobban szeretem ezt a kis csöppséget, akit a sors elég hamar a kezembe adott. De nem bántam meg, hogy ilyen hamar lett egy kisfiam. 

Csodás érzés anyának lenni, csodás érzés megtapasztalni azt, hogy milyen is, amikor egy gyermeket a szülőszobán a kezedbe adnak. Csodás érzés minden éjfélkor felkelni, csak miatta. Csodás érzés vele törődni. 

A vékony falakon keresztül hallottam, amikor a srácok kijelentik, hogy az utolsó szám következik. Ez valamiért még jobban összetörte a szívem.

Belegondolva abba, hogy lehet Calum nem is kerül elő, egyszerűen maga a borzalom. Most képzeld el, ahogy egy vadidegen mocskos keze az én kisfiam selymes bőrével találkozik. Most gondolj bele abba is, hogy hat hónaposan igazán nagy szüksége van az anyatejre, amit mástól meg sem kaphat, csak tőlem. 

A gondolkozásom és szitkolózásom a magam hibája miatt, csak méh jobban felgyorsította az idő kerekét.

A fiúk rontottak be a szobába, egy hatalmas mosollyal.

De az a boldog mosoly, azonnal lefagyott az arcukról, mikor meglátták kisírt szemeimet és az üres babahordozót. Senkinek sem kívánom ezt az érzést.

Persze a három fiú közül Calum volt a legmeglepettebb. 

Amint észrevettem az arcán a dühöt, s egyben az aggodalmat is, gúnyosan felnevettem.

- Ne vágj ilyen pofát, jó? - álltam fel, majd mutató ujjamat rá szegeztem. - Csak miattad van ez. 

Amint kimondtam ezt úgy nézett rám, mintha arcon csapták volna.

- Ez nem igaz! - ordította egyenesen szemembe. Hátráltam tőle néhány lépést.

- Akkor ez mi? - mutattam fel a papírfecnit. - Hmm?

Közelebb jött, majd a szó szoros értelmében kitépte kezemből azt. Mellkasom előtt összefontam karjaimat. Semmire nem vágytam jobban, csak egy ölelésre és azt, hogy Calumot a kezembe tarthassam. Komor arccal olvasta az üzenetet, mire idegesen kifújtatta a levegőt és összegyűrte a papírt.

- Ez mire volt jó? Mit csináltál már megint? - ordítottam rá. Kezemet ökölbe szorítottam, úgy próbáltam magam attól türtőztetni, hogy ne menjek neki. Bár, semmi esélyem nem lenne ellene.. 

- Valahova kellett mennem lakni azalatt míg "meghaltam"! - mutatta ujjaival a macskakarmokat a levegőbe.

- Kinél voltál? Mert mellettem a szülőszobán rohadtul nem voltál! - ordítottam rá, s minden energiámmal azon voltam, hogy hogyan csaphatok vissza. - Helyetted inkább az anyád volt ott, pedig én rohadtul téged akartalak!

- Hogy kinél voltam? Ennél a bizonyos R betűnél voltam, aki egy kurva jó csaj! - amint elhagyta a száját az a mondtad, megpofoztam őt.

- Örülök neki, hogy más nőket kúrogattál, míg én egy hű és terhes barátnő képében gyászoltam azt a hülye fejed! - emeltem fel még jobban a hangom. Ő eközben a pofon helyér dörzsölte tenyerével. Próbált volna visszaszólni, de nem tudott mit.

- Utállak téged Calum Thomas Hood! És tudod mit? Nézz meg most jól! - mutattam át magamon. - Ezt soha többé nem fogod látni! - léptem közelebb hozzá, majd mutató ujjam ujjbegyét mellkasának böktem. - Ja, és ezt - húztam le ujjamról az eljegyzési gyűrűt - inkább visszaadom. Nincs szükségem egy olyan emberre, aki a nagy gyászolásom közepette megcsal, majd olyan pofátlan, hogy ezért még lelkiismeret furdalása sincs. - mondtam nyugodt hangnembe, bár egy cseppet sem voltam nyugodt, mint amilyennek látszottam.

- Jegyezd meg. - néztem szúrósan a szemébe. - Én szerettelek téged, Calum. És még most is rohadtul szeretlek. De ezek után úgy érzem csak egy gyerek köt össze minket. Akit miattad elveszettem! - kiabáltam rá, egyenesen a szemébe nézve.

- Szeretlek.. - suttogtam, de mit sem törődve vele, inkább kifutottam az öltözőszobából. 

Hallottam, ahogy öklét a falnak veri, majd, ahogy elátkozza magát amiatt amit tett.

Sohasem csalódtam még ennyire benne..